Albániai utazásaim:

Legelőször 1990-ben voltam Albániában, a Hol-Ma Travel szervezésében. Ez volt a legelső szervezett utazás a Nagy Szakítás után, amikor Albánia 1961-ben összeveszett a Szovjetunióval és így a szocialista országokkal.
Az út április elején indult és mindössze 4 napos volt. Az első két éjszakát Durresben a Hotel Adriatikuban töltöttük. A hivatalos programban Durres, Tirana és Kruja megtekintése szerepelt, de idegenvezetőnk ajándékként elvitt minket Beratba is, ami nagy kerülő volt, de nekünk megérte.
A második este - minden ellenjavallat ellenére, mivel társat nem találtam - begyalogoltam Durresbe. Az utcákon elég sötét volt, kevesen sétáltak, azok is siettek. Hazafelé már taxival mentem, 10 lekbe került, s a város szélén a posztos rendőr meg is állított minket.
Az utcákon nem volt nagy forgalom, hiszen hiányoztak a magánautók, de Tiranában rengeteg motorkerékpár volt, azt ugyanis lehetett már venni.
Az egyik parkban találkoztunk egy kólaárus fiúval - persze helyi kólát árult - akivel el is tudtunk beszélgetni - pedig ott is tiltotta a törvény a külföldivel való szóbaállást - és aki bizonygatta nekünk, hogy Michael Jackson a fiúkat szereti. Akkor még nem hittük el.
Az utolsó éjszakát a modern Tirana szállóban töltöttük, ami a főtérre - a Skanderbég térre - néz. Akkor még állt Enver Hoxha szobra, az arany Enver:

Esténként az albánok kedvenc szórakozása a korzózás, ami a főtér és az egyetem közötti széles úton történt. Itt állnak a fő épületek, a Kongresszusi palota, a parlament, az egyetemi könyvtár, a Dajti hotel és az Enver Hoxha Mauzóleum. amelyben akkor még nem diszkó és ifjúsági centrum volt, hanem Enver Hoxha múzeum, ami nagyon modernnek tűnt. Fényképezni csak a központi átriumban lehetett a fehérmárvány szobor mellett. Ezen az úton állt még akkoriban Lenin és Sztálin szobra is, egymással szemben.
Az utolsó este folklór showt néztünk, majd kora reggel indultunk haza.
Már akkor tudtam, hogy még sokszor visszafogok jönni ebbe a gyönyörű országba.

A rendszerváltozás Albániában 1990 nyarán kezdődött, de csak 1992 nyarán fejeződött be, amikor a kommunista párt utódpártja - amely megnyerte az 1991 évi választásokat - magától lemondott, és a Demokrata párt nyerte az új választásokat.
Ebben az időszakban kezdtemel tanulni az albán nyelvet egy Magyarországon tanuló diáklánytól. 1993-ban utaztam ki újra Tiranába. A tanárnőm - Pranvera - családjánál laktam, s közelről láttam a változás minden velejáróját: a sok munkanélkülit, a szakadt magánautókat stb. Tirana mellett meglátogattuk Vera rokonait Pogradecben az Ohridi tó partján és Gjirokastrában is. Sajnos vendéglátóim féltése miatt nem nagyon tudtam szabadon kószálni, viszont megismertem, hogyan élnek az albán családok.

1994-ben a Nomad Safari utazási irodánál dolgozott az akkori barátnőm, s így sikerült rávenni ezt a céget arra, hogy előző évi tapasztalataim alapján lehet és érdemes sátras-buszos vadkempingezős utakat szervezni ebbe a gyönyörű országba.
Az első ilyen út május végén volt, az ELTE geológusai alkották a csapat gerincét. A csoport vezetését akkor még nem én vállaltam, de sokat tanultam attól az összeszokott gárdától arról, hogy hogyan lehet élvezetessé tenni egy ilyen utazást.
Kaland- vagy élménytúrának hívtam ezeket az utakat, s egy kép bizonyítsa, hogy miért:

Igen, az a vadember én vagyok egy kapitális méretű bunker mellett valahol a tengerparton. Erről az utazásról egy nagyon jó leírás található a neten, az egyik utas tollából. ( A linkgyűjteményben megtalálható!)

Ezek az utak 1995-1996-ban már egy teljes kört tettek Albániában, Hani i Hotinál léptük át a montenegrói-albán határt és az első állomásunk Shkodra volt, ahol mindig megnéztük az állatvásárt, Rozafa várát - amely ugyanúgy épült mint magos Déva vára, csak ott a kőműves feleségét csak félig falazták be, hogy tudja szoptatni gyermekét - és ezt a gyönyörű török kori hidat az Ura e Mesit:

Shkodránál a Drini partján vertük le a sátrainkat, ahol a folyó jéghideg vize frissített fel minket a kétnapos utazás után.
Másnap Lezhán vezetett át az utunk, ahol Skanderbég emlékműve áll, majd Krujába, Skanderbég újjáépített várát és az abban levő múzeumot néztük meg.A szállásunk Kruja alatt volt, egy szilvafás kertben.
Az egyik éjjel zenét hallottunk a közelből, és megnéztük honnan szól. Lakodalom volt a közelben, s le is ültettek minket, sőt meg is táncoltattak. Az egyik feketehajú lánynak még a menyasszony szobáját is megmutatták! Az ilyen történetek nagyon jellemzők az albánok önzetlen vendégszeretetére.
Tirana gyors megtekintése után a tengerparton folytattuk az utazást, a szállásunk a Divjakai tengerparti ősfenyőerdőben volt, ahol a legizgalmasabb program az esti fürdőzés volt.
A következő napot a kultúrának szenteltük, megnéztük Apollónia ókori romvárosát és Beratot az ezerablakú várost. Beratban nemcsak az eredeti albán építészetet csodáltuk meg, hanem a Onufri - a leghíresebb ikonfestő - múzeumát a várban egy régi templom épületében.
Az éjszakát hűvösben töltöttük a Llogarai hágó 1000 méteres magaslatán, amely a Jón és az Adriai tenger határát jelzi. A Llogarai hágó után következik az Albán Riviéra, amelynek csodás tengerpartján utaztunk végig. Az utazást pihenőkkel tettük kellemesebbé, megnéztük Himara elhagyott városát, felfrissültünk az egyik Uji i Ftohtë mellett, ami magyarul hideg vizet jelent, és mindig egy forrás mellett kialakított pihenőhelyet jelent. Délben mindig meg álltunk fürödni a gyönyörű türkizkék és kellemesen meleg tengerben. Egy ilyen fürdőzés során készült a lenti kép is, a háttérben Ali Pasa Tepelena vára látható egy félszigeten ami katonai objektum, éppúgy mint mögötte a tengeralattjáró kikötő:

Az Albán Riviéria Saranda városánál ér véget, itt áll a hotel Butrinti amit 1994-ben és 2003-ban is lekaptam:

Sarandától nem messze van Butrinti ókori és középkori romvárosa, amely a Butrinti tó mellett fekszik. Butrinti a római korban fontos település volt, ezt mutatja a nagy kiterjedés és a megmaradt romok, amelyek közt szép mozaikokat találhatunk.
A Butrinti tó a legnagyobb kagylónevelőtelep Albániában, és a közeli éttermekben nagyon finom sült kagylót lehet enni. A tavat a tengerrel összekötő folyó mellett van ez az erőd, amit még Ali Pasa Tepelena építtetett - a janinai pasa - aki saját kis királyságot alakított ki a Török Birodalom részét képező Albániában.

Saranda után A Kék Szem forrás mellett vezet el az út, amely olyan nagy vízhozamú, hogy rögtön egy folyót alkot a vize. Az egyik barlangász utasom - Adamkó Péter - szerint ez a vízhozam az Aggtelekinél nagyobb barlang létezését jelzi. Erre utaltak a talált karvastagságú cseppkődarabok is.
Az utunk mindig átvezetett Gjirokastrán, Albánia egyik legszebb városán, ahol Enver Hoxha albán vezető szülőháza az egyik érdekesség, amelyben jelenleg néprajzi múzeum mutatja be, hogyan éltek a gazdag albánok századokkal ezelőtt:

Gjirokastrában a várbeli fegyvermúzeum a másik látnivaló, ahol még megvan az albán légvédelem által 1958-ban lelőtt amerikai kémrepülőgép is.
Gjirokastrától északra vettük az irányt. Korca felé a Vjosa folyó mellett vezetett az út, amelynek tiszta és jéghideg vizében fürödve sokszor enyhítettük a hőséget:

Ez az utazás a hegyeken keresztül, rossz utakon, meredek szerpentineken sokáig tartott, de a táj látványa mindenért kárpótolt minket. Az éjszakát egy falu mellett töltöttük, az este nagy eseménye mindig az volt amikor a nyáj és a gulya áthaladt a sátraink között. Egyszer megkérdeztem a pásztort - tréfaképp - hogy van-e medve környéken. Megnyugtatott, hogy nincs sok, de farkas az rengeteg van.

A Körutazások, nyaralásokon kívül is jártam Albániában.
1995-ben munkanélkülivé váltam, s ezt arra használtam fel, hogy hosszabb időt töltsek kint Albániában. Hirdetést adtam fel egy kinti újságban, amelyben olyan családott kerestem, akik nemcsak szállást és ellátást adtak, hanem a nyelvtanításomat is vállalták. Három választ kaptam, és egy tiranai családnál töltöttem így két hónapot májustól júniusig.
Mivel csak albánul tudtam beszélgetni, ezért hamar megtanultam a nyelvet is. Még jobban megismertem az albánok mindennapi életét, s sok ismeretségre tettem szert kinti utazási irodások közt is.
Nemcsak Tiranában voltam, de vendégeskedtem Lezhában is, egy másik - a hirdetésre jelentkező - családnál, akik meghívtak egy esküvőre is Beratba. Eltöltöttem néhány napot Shkodrában egy, még az ötvenes években Magyarországon tanult orvosnál és az ő ismerősének kertjében a Vau Dejes víztározó partján.
Ebben az évben volt egy olyan hét, amikor 3 magyar turistacsoport is volt egyidőben Albániában. Én egy tengerparti üdülőcsapat idegenvezetését vállaltam el. Sajnos ekkor romlott el az autóm is, pont mielőtt elindultunk volna az Albán Alpokba. ( Ettől minden albán óva intett, és érdekes módon a kocsit is csak akkor tudták megjavítani, amikor elhatároztam, hogy hazautazok) Sajnos erről az időszakról nem készítettem fényképeket...
1996 februárjában egy albán üzletember meghívására jártam kint, felmérni az általa megszerzett tengerparti területek turisztikai potenciálját.

A kép a Llogarai hágón készült, a háttérben a tengerpartig le lehet látni, ahol az említett területek voltak. A hágóra csak hógolyózni mentünk fel. Sajnos a megvásárolt területhez csak földút vezetett, így a kényelmes BMW-t egy teherautóra kellett lecserélnem. A hazautazás különleges élményt tartogatott a számomra: mivel a repülő napnyugta után szállt fel, láthattam a napot nyugaton felkelni - majd másodszor is lenyugodni, s az albán Alpok havas hegycsúcsait a nap vörös fényében. Csodálatos volt.

2001 április 23-30.

Ez az utazás az újrafelfedezés jegyében telt el. Majdnem öt év után utaztam újra Albániába, hogy feltérképezzem, mi változott az elmúlt időszakban.
Az első benyomásom a montenegrói határ után az volt, hogy mennyi szép új ház épült. Igaz az út minősége nem sokat javult, és Shkodrában is a szokásos piaci zűrzavar fogadott, tehát tudtam, hogy nem számíthatok gyökeres változásokra.

Igen, ez is Tirana!

Tiranában mégis nagyon szembeötlő változások fogadtak. Magas toronyházak épülnek és rengeteg az autó az utakon. ( Persze legtöbb továbbra is Mercedes ) Sok új drága bolt van, pubok, Internet cafék, éttermek, autószalonok nyitottak ki, míg az utak és a régi épületek állapota elhanyagolt maradt. A város nagyon nyüzsög, újra parkosítják a tereket és az emberek bizakodóak. Kezd rend lenni, amikor ott voltam akkor rombolták le a város egyik parkjában az engedély nélkül épült éttermeket, kávézókat. A piac a régi, minden kapható, az árak se sokat emelkedtek, csak a forint romlott sokat a lekhez képest...

Tirana 2001 áprilisában: nyugalmas kávézó, gyerekjátszó a főtéren.

A régi barátok és ismerősök szeretettel fogadtak, és mindvégig biztonságban éreztem magam, még este tízkor is, egyedül hazafelé sétálva.
A magyar nagykövetségen is tiszteletemet tettem a konzul úrnál, aki elmondta, hogy a biztonsággal nincs gond az országban - bár az éjszakai vezetéstől és az északi országrész meglátogatásától óvott - és örül, hogy újra lehet szervezetten utazni Albániába. Az egyéni utazásról viszont mindenkit lebeszélne.
A következő állomás a durresi tengerpart volt, ahol a fenyvesben rengeteg szálloda épült, sajnos eléggé sűrűn és összevissza. Szerencsére az épületek magassága nem nyúlhat a fák fölé, így nem látszik, mennyi hotel van ott. Kicsit távolabb aztán megtaláltam amit kerestem, egy nyugodtabb részen egy parti fenyves közepén a talán egyetlen albán kempinget. A kempinggel szemben egy arab cég épített turista falut, magas kerítéssel, luxus kivitelben csillagászati árakért. Ezen a részen már kevesebb a szálloda, nyugodtabban lehet pihenni.
Vlora városa, ami az 1997-es események kirobbantója volt, is sokat fejlődött. Itt is magas házak épülnek, de rácáfolva a Vloraiak hírére este nyugodtan tudtam hazafelé sétálni.
A Llogarai hágón egy hadgyakorlatba ütköztem, amelynek célja a szerpentin és a tengerparti út kiszélesítése és újjáépítése volt. Ez rá is fér, mert a régi út nem elég széles és igen rossz minőségű. Ez abban is meglátszik, hogy kb 160 km-t vezettem le az egész nap folyamán és igen fáradt voltam a végén. A Riviéra továbbra is gyönyörű és egyelőre nincs teleépítve. Április végén még rengeteg virág nyílt, sajnos nyárra kopár lesz minden.
Saranda városán meglátszik, hogy nagyon sok turistát fogad. Megépült az új tengerparti sétány, új kávézók, éttermek, szállodák nyitottak és a Butrintibe vezető út is megújult. Sajnos ezek az utazók csak egy napra jönnek át Korfuról, így nem nagyon lendítik fel a helyi gazdaságot.

Hegyi oázis Saranda és Gjirokastra között.

Gjirokastra volt a következő úticél. A görög határig vezető autópálya már épül és a Tirana felé vezető út is sok helyen új volt már. A város maga nem sokat változott - szerencsére, mert nagyon szép - csak az Enver Hodzsa szülőházában berendezett etnográfiai múzeum lett újra a felszabadító harc múzeuma, legalábbis a tábla szerint, mert nem volt nyitva. Igaz azóta a szocialisták kerültek újra hatalmora.
Az utolsó állomás Berat volt. A város ugyanolyan gyönyörű mint régen, az óriási ENVER felirat is megvan még a szembelevő hegyen. Itt se történt sok változás, az emberek ugyanúgy korzóznak esténként a főúton és az óváros az ezer ablakával megőrizte szépségét.
A legszebb számomra az volt, hogy az a régi Albánia fogadott, amit korábban megszerettem. Az emberek ugyanolyan vendégszeretőek maradtak, ugyanúgy örülnek ha megtudják, hogy magyar vagyok és továbbra is érintetlen az ország. Most kell tehát felfedezni!

2001 augusztus 12-20

Ez az utazásom inkább munkajellegű volt, egy magyar üzletember delegációt kisértem ki Tiranába. Emiatt nem is vittem fényképezőgépet. Az utazás időpontja a választások lezárása után, de még az új kormány megalakulása előtt volt, emiatt az egész albán államapparátus működésképtelen volt, de az élet a szokásos mederben folyt. A választások rendben zajlottak, leginkább észrevehető változást csak Tirana néhány régi lakótelepi házán hoztak, amelyeket a városrendező kékre és sárgára festett. Mivel a repülőjegyen feltüntetett nap előtt kívántunk hazautazni, de a túltöltött gépek miatt ez nem volt lehetséges, kipróbáltuk a kompot is, ami Bariba visz át Durresből. A komp is zsúfolt volt a túristaosztályon, de az első osztályon volt még hely. Utána vonattal utaztunk át majdnem egész Olaszországon, hogy Bolognából kocsival jöhessünk haza. Tapasztalataim alapján nem igazán javaslom ezt az útvonalat az Albániába igyekvőknek.

2002. augusztus 16-25.

Ezt az utazást már a honlap segítségével szerveztem, terepjárós országjárásként. Hatan indultunk útnak péntek délután két autóval, az én Mitsubishi L200-asommal és egy rövid Defenderrel. Albániát szombat délelőtt értük el, s vízum nélkül, de 10 USD befizetésével léphettünk be. Először Shkodrát néztük meg, - Rozafa várából eltűnt a szobor - majd Lezhában álltunk meg Szkanderbég mauzóleumánál. Az elkövetkező két éjszakát egy tengerparti kempingben töltöttük. Igaz csak 2 WC és zuhanyzó van és nincs melegvíz, de a hely csodálatos.
Vasárnap megnéztük Tiranát és Kruját. Tiranában újabb épületek nőttek ki a földből és sok régi kapott színes ruhát. Krujában a Szkanderbég múzeum egytől négyig zárva tart, így az etnográfiai múzeumot néztük meg. Egy nagy zivatar miatt kicsit tovább időztünk ott, mint szeretük volna.
Hétfőn meglátogattuk Beratot, amely még mindig ugyanaz a csodálatos város. A muzulmán óváros sikátorai maradandó élményt nyújtanak.

Az éjszakát a Llogarai hágón akartuk tölteni, de mivel a tengerpartról láttuk, hogy viharfelhőben van, így inkább egy hotel kertjében kempingeztünk. De így is kaptunk az esőből.
Másnap a az Albán Riviérán haladtunk keresztül. Llogarai legyőzése után a hágó alatti elhagyott tengerparton fürödtünk. A Riviérán átvezető út továbbra is nagyon nehéz, de igen szép. Délután még megnéztük Butrintit - ahol ismét árat emeltek, már 700 lek a belépő - és egy tengerparti étteremnél szálltunk meg, amely a tábláján fennen hirdette, hogy kemping. A sátraknak csak a strandon találtunk helyet - pedig más nem kempingezett ott - és az étteremben finom kagylót vacsoráztunk. A táborozás díja egy faleminderit volt.
Szerdán nyugatra vettük az irányt, a Kék Szem forrás és Gjirokastra megtekintése után Korca érintésével a Prespa tóhoz mentünk. Bár a propagandaanyag szerint felkészültek a vendégek fogadására, de ebből semmi sem igaz. Egyetlen nívótlan tóparti étterem és motel van és semmi sincs kiépülve, ami nem csoda, mert ez a rész egy zárt terület volt, ahová régen senki sem juthatott el. Nem is volt rajtunk kívül más turista. Mintha a világ végén jártunk volna.
Reggel visszatértünk Korcába, ahonnan Voskopoja felé vettük az irányt. Ez a település 200 évvel ezelőtt egy fejlett 30,000-es nagyváros volt, ma már csak egy kis falu, ahol véget ér az aszfaltút. A városkában kb. 15-20 templom van, de a többségük romos. Sok a régi ház, de a falu szélén még több a kőhalom, az egykori házak helyén. Az utak terméskőből vannak, szélesek és néhol járda is van mellettük. A régi nagyságból nem is maradt más.

Korcában a piacon bevásároltunk. Régen nagyon jól lehetett itt alkoholos italokat vásárolni, de most nem érdemes, mert rengeteg a zárjegy nélküli hamisítvány. Legszebb példa erre a másfél literes, műanyagüveges Szkanderbég konyak volt.
Délután az Ohridi tóban fürödtünk, majd a Elbasan felé vettük az irányt. Itt akartunk elindulni a hegyek felé, de a térkép által jelzett - sárga, azaz másodrendű - utakat nem találtuk. Így inkább visszatértünk kedvenc tengerparti kempingünkbe.
Reggel Lezha felé indultunk, hogy Rreshen felé elfordulva érjük el a Lurai tavakat. Rubikon keresztül vezetett az út, amely Rreshen után megszűnt aszfaltozottnak lenni. Kurbneshig aránylag jó volt az út, onnan kezdve viszont már nem találkoztunk személyautóval.

Kurbneshben láttuk a régi ércdúsító és a börtön maradványait is. Ez már a vérbosszú hazája, így az út során több igazi kullát is láttunk. Innen már nagyon lassan tudtunk haladni. Az út - amit a térkép továbbra is sárgával jelzett - teherautócsapásba váltott át, és minden kereszteződésnél meg kellett kérdezni az irányt. Óránként 5-6 km-es sebességgel, patakok által szabdalt utakon értük el a hágót, 1750 méteren. Innen kezdődtek a tavak, amelyek inkább tengerszemek, állítólag 16 van belőlük, mi hatot láttunk.

Az egyik Lurai tó.

Találkoztunk egy favágó menedékházzal is. A megerőltető utazás után 1500 méteren egy tisztáson ért minket az este. Itt táboroztunk le, nem félve se medvétől se farkastól. Az éjjel meglepően nagy forgalom volt az úton, 4 teherautó is elment mellettünk. Az utolsó napunk 8 fokos hideggel kezdődött, és további autókínzással folytatódott. Több tóval már nem találkoztunk, s ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy lett az út is egyre jobb. Burrelben álltunk meg újra élvezni a civilizációt.

Délután Shkodra felé vettük az irányt, ahol elköltöttük a maradék pénzünket. Bár a határon még ki kellett fizetni a borsos útadót is. Vasárnap délelőtt értünk haza, Magyarországra.
Albánia sokat fejlődött az elmúlt évben. A második mobilszolgáltató színrelépése óta sokkal több helyen van térerő, sok új ház és út épül. Sok turistával is találkoztunk, de gyakorlatilag mindegyik albán, csak a kocsijaik rendszáma külföldi. Sok koszovói látogató is van, ők nem igazán mehetnek máshova nyaralni. Az emberek továbbra is nagyon segítőkészek és vendégszeretőek, de sajnos a turisták lenyúlása eléggé általános volt.

2003 április 21 - május 2

Ez az utazás kicsit más volt mint a többi, ugyanis speciális utat szerveztem botanikusoknak két különleges Albániai Nemzeti Parkba. Négy fős csapatunkban egy lengyel ismerősöm is részt vett, így kipróbáhatltam, milyen az, ha idegen nyelvről kell idegen nyelvre fordítani. ( Nagyon nehéz )
Az utolsó pillanatban történt változások miatt csak a lengyel lánynak volt albán vízuma, nekünk nem, ami majdnem meghiúsította a belépésünket az országba. Ugyanis nemrég váltották le az egyik fő határőrt hamis vízummal történt embercsempészés miatt. Szerencsére segítettek az ismerőseim, így sok telefonálás és öt órás várakozás után kaptunk egy 3 napos vízumot, amit később külön kérelemmel hosszabbíttattunk meg Tiranában. Ezek után nem ajánlom senkinek, hogy vízum nélkül induljon el Albániába.
Egy rövid tiranai kitérő után érkeztünk Divjakába a Karavastai Lagúnához. Az elmúlt évekhez képest annyi változás történt, hogy kerítést emeltek a strand és a védett területek közé, illetve az engedély nélküli épületeket nem hagyták felépíteni.

A park területe továbbra is gyönyörű, az ősi fenyves a tengerparton, a hosszú homokos és - ebben az időszakban - kihalt tengerpart, a sok virág és madár - láttunk szigorúan védett pelikánt is - nagyon lenyűgözött. MIvel erre a területre nem lehet szabadon építkezni, ezért a szállásunk a régi munkásüdülőben volt, amit csak részlegesen újítottak fel, így érezhettünk még valamit az elmúlt korszak hangulatából is.
Divjakában öt éjszakát töltöttünk, egyik nap engedéllyel bementünk a szigorúan őrzött részre is, ahol sok kis lagúnát találtunk, amelyek vize már jól felmelegedett, így fürödtünk is. A tenger amúgy is nagyon sekély itt, így elég meleg volt az utolsó napon.

MIvel én nem gyűjtöttem növényeket, így az egyik nap elmentünk a lengyel barátnőmmel, Agnieszkával Durresbe. Ez a város is nagyot fejlődött, sok új épület épült, az utcák is rendezettek. Megnéztük az amfiteátrumot és megkóstoltuk a helyi süteményeket.
Másnap Elbasanba mentünk, amin már sokszor átmentem, de még soha se álltam meg ott. Így végre megnézhettem mi van a hosszú várfal mögött ami mellett mindig elmentünk. Természetesen egy óváros, sajnos nem annyira eredeti mint Beratban, mert sok új épület van benne, de megtaláltuk a régi Bektasi mecsetet és a Szent Mária ortodox templomot is. Sajnos a 8-as folyosó - az az út, ami összeköti Durrest Várnával - még nem teljesen kész, így jó és rossz útszakaszok váltogatják egymást. MIvel még nem készült el az elkerülő szakasz, így bementünk Peqinbe is, ahol egy szép óratorony és egy mecset alkot égbetörő együttest két jegenyefával. Megnéztük az ottani vár romjait is, de csak falakat találtunk.
Délután megkerestük az Ardenicai kolostort, amely Lushnja és Fier közt van. Itt még 1990-ben jártam, azóta ismét kolostor lett belőle, a múzeum eltűnt. Viszont folyamatosan látogatható.
Divjakából Tirana érintésével mentünk Shkodrába. Tiranán meglátszik, hogy festő a főpolgármester, a régi házak nagyon színesre vannak kifestve - némelyik még mintás is - és az újak is pirosban, sárgában, kékben pompáznak. Még mindig sok magas ház épül. Megkerestük a Botanikus kertet, ahol sok menyasszonnyal találkoztunk, akik ott fényképezkedtek. Innen nagyon szép a kilátás a sokszínű városra.
Shkodrát se éri még el az új út, de megnyitották azt a katonai utat, amely a főűttal párhuzamos. A repteret még mindig ki kell kerülni, de érdekes volt a sok bunker, sőt egy helyen a tankroncsok látványa. Shkodra nem fejlődik úgy, mint a tengerparti nagyvárosok, nem épülnek új, magas házak, de a városrendezés már érezhető, ismét vannak parkok és az élelmiszerpiac is eltűnt az utcákról.
A következő célpontunk az Albán Alpok voltak, közelebbről a Thethi Nemzeti Park. Mivel személyautóval mentünk, ezért terepjárót kellett bérelni - 100 USD sofőrrel. Sajnos a rövidebb és jobb út Koplikból még nem volt járható, mert még hó borította a hágót, így a Shkodrából odavezető hosszabb úton kellett menni, mert itt a hágó csak 1215 méter magas, és hómentes. Az út a pihenők nélkül öt órán át tartott, pedig csak 65 km hosszú. A táj gyönyörű, egyre magasabb hegycsúcsok - még hóval borítva - tiszta vizű folyók és teraszos kertek közt a hegyoldalban elbúvó házak. Mivel későn érkeztünk volna meg Thethbe, ezért kiszálltunk az előtte levőfaluközpontban - Bregu i Lumit, ami folyópartot jelent - ahol kórház és iskola is van.

Itt magánszállást kerestünk, amit hamar találtunk, a központtól és az úttól nem messze. Miután megismerkedtünk majd az összes férfival a kocsmában, elmentünk telefonálni, ami egy domb tetején volt lehetséges, egy tv antennával felszerelt mobillal. Meghívtak minket vendégségbe egy házba, kicsit feljebb a hegyoldalban. Gjokáékhoz mentünk, a furgonsofőrhöz. Az út kb. fél órás volt, ösvényen, kecskecsapáson, vízmosáson, patakba rakott köveken és kerítéseken átvezető létrákon keresztül jutottunk el a oda, ahol örültek a sok váratlan vendégnek. Először rakit és kávét kaptunk, majd megjött a ház ura, akit illő tisztelettel köszöntöttünk. A beszélgetés négy nyelven folyt, mert az egyik albán tudott angolul. Sajnos az északi dialektust nem nagyon ismerem, így sokat kínlódtam a beszélgetéssel. De lassan hozzászoktam.
A családban egyetlen - eladósorban levő - leányzó volt, aki mosolyogva szolgálta ki az egész vendégsereget. Mint megtudtuk ő végzi az összes házimunkát, takarít, főz, takarít, mos - kézzel, patakban - egész nap. Mégse panaszkodott egyszer sem, csak mosolygott.
A vacsora kilenc körül kezdődött, kis tálkákban sajtot, savanyított zöldségeket, olajbogyót, virslit, sültkrumplit, tojást tett elénk Bora a ház leánya, majd húst sütött a szobában lógó sózott darabból a sparherten és tésztát főzött hozzá. Ez volt a főétel, amit édesség követett. Közben a házigazda saját törkölypálinkáját ittuk, majd a borából is kaptunk. A sok alkohol és kaja után egy pohár joghurttal csendesíthettük le a gyomrunkat. Miután a vendégek és a férfiak jóllaktak, ülhettek le a nők - Bora és édesanyja - valamint a legifjabb - 22 éves - még nőtlen fiútestvér vacsorázni külön kis asztalukhoz. Persze előtte a beszélgetésben ők is részt vettek.
Mivel sötétben nem tűnt jó ötletnek lemenni azokon a csapásokon a szállásunkra, ezért ott aludtunk, bár semmi nem volt nálunk. Bora megágyazott a fiúknak abban a szobában ahol vacsoráztunk a földszinten, míg Agnieszka a női szobában aludt az emeleten, mert természetesen nem aludhat együtt idegen férfiakkal. Mindkét szinten két-két szoba van, de a vendégek nem mehetnek fel a felső szintre. Mosakodni a kertben lehetett egy patakocska vizében, mivel a házban nincs fürdőszoba.´

Reggel lementünk a központba a cuccainkhoz, és míg a fiúk fociztak a helyiekkel, addig mi sétáltunk a Thethi úton. A táj nagyon szép, láttuk az újonnan épült templomot - ez a tájegység színtiszta katolikus - jóval messzebb egy függőhidat, majd egy apró vízerőművet, ami nem a folyóből kapta vizét, hanem a hegyoldalból kivezető csöveken keresztül. Thethig nem jutottunk el, de visszafelé találkoztunk a csapat másik felével, akik egy kisbuszban ültek és épp oda mentek. Theth egy magas hegyek övezte medencében fekszik és a folyó egy szűk szoroson tör ki onnan. Az út a szoros fölött vezet mély szakadék mellett. A völgy lenyűgözően szép, a havas hegykoszorú oldalán elszórtan fekvő házak, a fehéren virágzó fák, a mélyben futó folyó felejthetetlen szépséget alkot.

A következő éjszakát is ugyanott töltöttük, de már vittünk magunkkal felszerelést is. A vacsora ugyanúgy telt mint előző nap, újabb vendégelk voltak, sokat beszélgettünk. Figyelmeztettek, hogy ne menjünk helyi kisérő nélkül sehová, mert vannak rossz emberek. Most a másik földszinti szobában aludtunk. Reggel a keletrre néző teraszos kertből néztem ahogy a nap egyre jobban bevilágítja a párás völgyet és a csillogó hegycsúcsokat. Közben a házigazdáék a ház mögötti aprócska földön boronálták el a friss szántást.
Ezen a napon a Biga nevű - kb. 2200 méteres - hegycsúcsot akartuk megmászni. Én hamar feladtam, de a többiek, a házigazda legkisebb fiának vezetésével majdnem eljutottak a csúcsra. Mivel mindannyian először jártak ott, és nem is megfelelő szereléssel, sok életveszélyes kalandjuk volt, főleg a havas szakaszokon. Én egy patakparton vártam rájuk, megismerkedtem a szomszédsággal, fürödtem, pihentem. Kb. öt órai várakozás után kezdtem el aggódni, hogy talán baj érte őket. A helyiek szerint ugyanis már vissza kellett volna érniük. Miután üzenetet hagytam, s minden tiltás ellenére elindultam vissza, mert nem volt kedvem sötétben visszamenni velük, vagy ha bajuk esett ott maradni egyedül éjszakára. Persze hamar eltévedtem a vízmosások, kerítések és állatcsapások közt, így elindultam egyenesen lefele. Találtam is egy szélesebb utat. Megkérdeztem az épp ott dolgozgató helybélit, hogy merre induljak a falu felé. Ő azt javasolta, hogy mivel nemsokára besötétedik, maradjak inkább náluk éjszakára. Ezt udvariasan elhárítottam, és elindultam az úton. Sajnos a távolodó irányba kellett menni. Egyszer csak kerítés állta az utam, de szerencsére utánam szaladt a gazda fia, aki elvezetett az autóval is járható útig. Onnan az utánunk szaladó gazda vezetett le a folyópartig, a függőhídig. Persze nem ingyen, és közben elmesélte, hogy a rossz emberek hogyan csalják tőrbe a zokat akik helyismeret nélkül járnak arra. Persze beszéltünk másról is, a két nyelvről, illetve arról, hogy mik voltak az útbaeső romok azelőtt. Az egyik kis kulla pédául börtön és kivégzőhely. Már alkonyodott amikor leértünk a folyóhoz. A gazda megkérdezte, hogy félek-e - naná, hogy igen, ezek után - és dupla pénzért bekísért volna a faluba. Mégis egyedül mentem, kell egy kis izgalom. Ezt az utat előző nap sétálva másfél óra alatt tettük meg, most siekrült 45 perc múlva beérnem a faluba, pont akkor sötétedett be. Persze bementem az információs centrumba, (kocsma) ahol találkoztam azzal aki a szállást szerezte nekünk. Jól letoltak, hogy mit mászkálok egyedül, később a rendőr is megtette ezt. Nemsokára megérkezett a legkisebb fiú a házból, aki engem keresett. Elmondta, hogy igen aggódik értem mindenki. Zseblámpa segítségével jutottam föl, és látva a házighazdámék őszinte aggódását és megrökönyödését, rájöttem, hogy nem volt veszélytelen amit tettem.
Másnap dél körül mentünk el a házigazda kisbuszával, majd hat órás zötykölődés után értünk Shkodrába.

2007 március 12-én a Gjoka által vezetett furgon 15 utassal egy kanyarban a Kir folyóba zuhant. Csak hárman élték túl, és ő nem volt köztük. Éppen egy temetésre mentek...

A városban még korzóztam a helyiekkel, majd bevásároltam - bár május 1. ott is ünnep, sok bolt volt nyitva. Másnap hagytuk el Albániát Montenegró irányába.

2003 augusztus 30 - szeptember 6

Ez az utazás inkább szakmai jellegű volt, ezért is volt ilyen rövid. A szokásos útvonalon mentünk Montenegrón keresztül, ahol rövid kitérőt tettünk Virpazarba. Ezért nem a megszokott Hani i Hoti határátkelőn, hanem a tavaly megnyílt Muriqanin léptünk be Albániába. Innen jóval közelebb van Shkodra, de az út még rosszabb, mint a másik irányban, ritkán és régen aszfaltozták. Persze a terepjárónak meg dse kottyant.
A Shkodrai városnézés után a megszokott tengerparti kemping felé vettük az irányt, ahol az árnyas fenyőfák és a hullámzó tenger már régi ismerősként várt, éppúgy mint a tulajdonos.
Másnap megnéztük a Krujai várat, ahol már fizetni kell a belépésért is, és a bektashi teqét az óvároskában. A krujai bazárban újabb boltok nyíltak, ez az első igazi turista bevásárlóhely az országban.
Tirana következett délután, ahol végre megtaláltam az Ura e Tabakeve-t, ami egy szép török kori hidacska, csak elveszik a városi körgyűrű mellett. Este megnéztük Petrela várát, az elbasani úton. Már annak gyanút kellett volna keltenie bennem, hogy új aszfaltút vezet a nagy parkolóba, és kivilágított kőlépcső a várba. Így viszont gyanútlanul sétáltunk be Albánia egyik legszebb éttermébe. A pincérek nagy bánatára csak a romokat és a kilátást néztük meg, az étlapot már nem.

Harmadnap Berat volt az úticél. Ez a város kellemes meglepetéssel szolgált, mindenütt ismertető táblák az érdekes épületeknél, útjelző nyilak. Igaz a fenti városrészbe belépőjegyet kell venni, de legalább adnak érte valamit. Berat tehát komolyan veszi a múzeum-város címet. A város főterén hatalmas ortodox templom épül, az utak is kezdenek javulni, nagy fejlődés várható.

2001 után ismét ki akartam próbálni a Berat-Këlcyre hegyi utat, de egy eltévedés után jöttünk rá, hogy az az út az, amit épp most aszfaltoznak, ezért le van zárva. Mivel későre járt, a szokásos úton mentünk Tepelenába. Itt láttunk egy erdő - azaz olajfa ültetvény - tüzet is közvetlen közelről.
Szállásunk nem messze a várostól, Bënçában volt, egy magánháznál. Este helyben tenyésztett pisztrángot ettünk, reggel az elénk táruló kanyonban gyönyörködhettünk. Fel is fedeztük a terepet, gyönyörű - ám nem aszfaltozott - hegyi szerpentinen jártuk be a völgyet, láttunk mély szurdokot, százötven éves hidat és aquaduktot, türbéket, partizán temetőt és emlékművet, sok természeti érdekességet.

Kicsit késve indultunk el Vlora felé, majdnem rögtön vissza is fordultunk, mert olyan rossz volt az út. De más választás nem lévén, kb. 25 kilométeres átlagsebességgel, hegyek oldalában, erdőtüzek nyomai között. Valahol errefelé van Amantia romvárosa is, de nem találtunk rá utaló jelet. Vlorától nem messze hirteléen megaszfaltosodott az út, és a városhoz közel már egészen jó minőségű is lett. Jaj annak, aki a másik irányba indul, tele a jó út keltette reményekkel.
A Llogarai hágón már az esti szürkületben keltünk át. Mivel a turistafalu árait túl ,magasnak találtu, tovább mentünk Vuno felé, ahol egy ismerős már tudott rólunk. Az éjszakát az ő szállodájában töltöttük, a tengerpart felé vezető út közepe táján. Sajnos a szállóból még csak egy emelet állt, így a tetőt szemeltük ki alvásra. Ettől egy skorpió és az eső tántorított el minket, így a szobákban álítottuk fel a sátrakat. Én egy gekkót zavartam ki a sajátomból, szegény, kénytelen volt a plafonon aludni. A kényelmetlenségekért reggel a csodálatos kilátás kárpótolt Korfura, a kis görög szigetekre és a lenti öbölre. Ide aztán le is mentünk. Rá is találtam Albánia első telepítet sátras kempingjére. Sajnos az árai vetekedtek egy szállodáéval, és saját sátrat nem lehet leverni, de a tulaj lelkesen bizonygatta nekem, hogy mennyivel jobb itt lakni, mint egy szállodai szobában.

Az Albán Riviéra még mindig gyönyörű. Kicsit letérve az útról megnéztük Qeparó régi városrészét ami egy magas dombon van, ahová meredek szerpentin vezet. A városka nagyon hangulatos, kulla szerű házai vigyázzák a lenti folyóvölgyet. Sajnos sok van romos állapotban, de néhányat már felújítottak a lakók. A sikátorok felett itt szőlőlugas van, és a helyiek hangosan beszélgetnek egymással.
Következő állomásunk Finiq romjainál voltak. Az illír várost a Saranda mögötti medence közepén emelkedő domb tetejére építették. Többször is olvastam már az albán sajtóban, hogy ebből is turistalátványosság lesz, mint Butrintiből. Ehhez képest az utat csak a helyiek tudták megmutatni, és a terepjáró minden erejére szükség volt, hogy a meredek teherautócsapáson feljussunk a tetőre. Itt két kis ásatási terület fogadott minket, ahol házak alapjait, cserépdarabokat, és kőgyűjteményeket láthattunk. Feljebb légvédelmi állások és gyönyörű kilátás fogadot minket. Persze sehol egy lélek, magasan a világ fölött csak a madarak hangját hallhattunk. Soká lesz még itt turistaparadicsom. Délután még megnéztük Gjirokastrát, majd este Bënçában repetáztunk a pisztrángból.
Másnap északra vettük az irányt, megnéztük Apollóniát, ahol borsos árú belépőt szednek a romvárosba lépőktől, de más nem nagyon változott az elmúlt hét évben. Igaz az oda vezető utat elkezdték építeni. Shkodra előtt megnéztük még a Vau Dejes víztározót, amely többünkben is emlékeket keltett. Shkodrában még bevásároltunk, megtekintettünk egy régi ismerőst, majd elindultunk Hani i Hoti irányába.

2003 szeptember 23 - október 3

Ez már újra egy igazi terepencses országjárás volt. Reggel hatkor indultunk Budapestrő és este tízre már Shkodrában voltunk, montenegrón keresztül. Másnap Rozafa vára után megnéztük a Shkodrai tó partját Shirokánál, illetve Velipojánál a tengerpartot és a lagúnát. Délután kedvenc kempingünknél már a tengerben fürödtünk. Az idő nagyon jó volt, napközben 25-30 fokos meleg és a víz se volt hideg
Másnap Durrëst és Tiranát látogattuk meg, előbbiben az új régészeti múzeumot. Este a Dajtin költöttük el a vacsoránkat, 1000 méter magasból nézve Tiranát és a naplementét. Gyönyörű látvány volt!
A negyedik nap Szkanderbég jegyében telt, úticélunk Kruja és Kepi i Rodonit volt. Ez utóbbi egy félsziget a tengerben, ahol az albán nemzeti hős egyik vára süllyed lassan a tengerbe. Sajnos az általunk talált tengerparti út még a terepjárónak is járhatatlan volt, így csak az Ishëm folyó teljesen elhagyatott torkolatáig jutottunk el, ahol halászat és kecskelegeltetés folyik. Van egy másik út is, legközelebb arra megyünk!
Következő nap a Riviérán mentünk végig. A Llogarai hágó felhőben volt, így nem láttunk túl messzire, csak a következő párapamacsig.

De lent már megint kellemes idő fogadott. Egyik helyen láttam egy táblát, ami egy kempinget jelzett. Az is rá volt írva - persze csak albánul -, hogy alacsony autóval veszélyes. Persze, hogy lefordultunk. Az út tényleg pocsék volt, amit egy autóból kifolyt olajcsík, majd maga a kiégett autó is jelzett. Útközben az egyik dombtetőn egy elhagyott kolostort láttunk, amiből később kaszárnyát csináltak, de már majdnem teljesen elpusztult az egész. Még a gránátalmát se szedték le. A kempinghez egy keskeny, a tengerparti dombba vésett úton lehetett lejutni - nem tudom mi történt volna, ha szembejön valaki. Az öblöcske egy szurdok végén van, teljesen elhagyatott volt, de azokat a bátrakat, akik nyáron lejutnak oda mosdók és egy kis étterem várja. Mi máshol éjszakáztunk...

Reggel Butrinti felé vettük az irányt. Az UNESCO védelem alatt álló romvárosban gőzerővel folyik a feltárás, új romokat és szobrokat láttam, de még mindig nagyon sok dolog várja, hogy napfényre kerüljön. Tanulságos két órát töltöttünk ott. Sarandában megnéztük a városközpontban feltárt templom romjait, ahol nagykiterjedésű mozaikot találtak, ezt részben láthattuk is. Pont az aznapi újság írta, hogy a minták alapján talán zsinagóga lehetett, ezért a Jeruzsálemi Egyetem kutatói is megvizsgálják.
Gjirokastra felé megnéztük Mezopotám templomát, ahová új utat építettek, de sajnos még mindig zárva van, és a Syri i Kaltërt, amiről az a hír járta, hogy a forrás rengeteg vize máshol folyik már ki. Ez csak részben igaz, tényleg kevesebb a vízhozama, de maradt még elég, és ugyanolyan szép maradt.
Gjirokastrában tüzetesen megnéztük a várat, elkezdődött itt is a felújítás, majd Enver Hoxha szülőháza felé vettük az irányt, amelyet nemsokára újra megnyitnak, mint Etnográfiai múzeumot. Az igazgatónő megismert - pedig 1996-ban jártam ott utoljára - és megmutatta a félig kész termeket. Nemsokára megnyílik. Szállásunk ismét Bënçában volt, mint az előző úton, és újra pisztráng volt a vacsora.
Reggel nyugatnak vettük az irányt. Përmettől nem messze van Benja, ami fürdőjéről ismert. Elég rossz úton jutottunk el egy gyönyörű török hídig, ahonnan már nem volt út tovább. Itt kénes szag érződik, vannak ilyen források is, de a kövekből kialakított fürdőmedencék a melegforrásoknál vannak. Más emberi beavatkozás nyomát nem láttam.

Az úton láttuk a falut is, egy hegyoldalban. Ide már kellett a terepjáró minden tudása, mert nagyon nehéz volt feljutni. A falu legszélső háza egy 99 éves kolostor, amit az egyik helyi asszony készségesen meg is mutatott nekünk. Fölötte van a lassan elnéptelenedő falu, óriási kőházaival, kövezett utcáival.
Hosszú és magasan fekvő - 800-1100 méter - szerpentineken jutottunk el Korçába, ahol már bezárt a piac, és a nyitva tartó boltokban se volt már zárjegy nélküli ital. Úgy látszik a fináncok véget vetettek a bonanzának. MIvel csepegett az eső, autóból néztük meg a város egy részét, majd a piacnál kiszálltunk. Megkerestük a régi mecsetet, amit felújítottak végre és a Hoti i Elbasanit, ami egy karavánszeráj volt, és most is olcsó szállodaként működik. De mi inkább Pogradecben, az Ohridi tó partján szálltunk meg, egy régi üdülőből kialakított szállodában. Vacsorára koránt ettem, ami nem a muzulmánok szent könyve - albánul kuran - hanem egy nagyon finom, csak itt élő pisztrángfajta.
Reggel Linibe mentünk, ami egy hangulatos halászfalu a tóban levő félsziget oldalában. Az utcák fölött szőlőlugas van, és a házak közt sikátorok vezetnek a vízhez. A faluban van egy új mecset és egy templom is, de a fő attrakció a dombon található római kori villa maradványai és a mozaik. Sajnos ez utóbbit nem láthattunk, mert betakarták, de folynak a munkálatok, és nemsokára múzeum lesz itt. Ezek után a félig kész 8-as korridoron, Elbasan érintésével visszamentünk a kempingbe, ahol a délutánt a fürdőzésnek szenteltük.
Másnap már október volt, de az idő nyárias maradt. Durrësben a piacon bevásároltunk gyümölcsből és zöldségből - gránátalmát, dinnyét, hurmát, barackot, szőlőt, hidét és bamjét vettünk - majd elindultunk Rubikon keresztül Kukës felé. Erre vezet a legrövidebb út Koszovóba is. Útközben letértünk Oroshba, igaz nem a Kadare által - a Kettétört áprilisban - említett oroshi kullát néztük meg - ez a megírt formában már nem létezik - de láttunk igazi kullákat és az oroshi katolikus templomot is. Ez a település volt régen a vérbosszú központja, de most csak jelentéktelen falu.
Az út Kukës felé egy merő szerpentin, húsz-harmincnál többel nem lehet meni, pedig - albán viszonylatban - nem is olyan rossz az út. Közben szép erdők, füge-, gesztenye- és dióárus gyerekek, hatalmas sziklafalak feledtetik a vezetés fáradalmait. A városhoz közeledve már látszik a Fierzai - mesterséges - tó, aminek a partján fekszik új Kukës, mivel a régi a víz alatt maradt. Most nagyon alacsony volt a vízállás, de így se látszott ki semmi a régi településből.

A városon látszik a szocialista várostervezés iskolája, az óriási és kihalt - intézményekkel körbevett - főtér a város szélén van, ahonnan széles sugárút vezet a központba. Mindenhol lakótelepi házak. Itt elköltöttük a maradék lekünket, aztán a koszovói határ felé vettük az utunkat. Az egyik útkereszteződésben a Shishtavec felé vezető kanyon és út elejénél óriási figyelmeztető tábla áll: Aknaveszély! Ide még a szerbek dobtak át rengeteg aknát a koszovói háború idején, több közülük játéknak látszik, hogy felvegyék a gyerekek és felrobbanjon a kezükben...
Az albán határon simán ment a kilépés, de még mielőtt elértük volna a koszovói határt, egy rendőr megkérdezte, van-e Koszovóra érvényes felelősségbiztosításunk? Persze a nemzetközi zöldkártya nem volt jó, így 42 Euróért köthettem egyet ami 15 napig érvényes. ( Autóra 1950 köbcentiig 25 EUR, afölött 42 EUR, motorra 30 EUR, buszra 170 EUR a díj, 15 napra ) Belépéskor már csak 2,5 EUR dezinfekciós díjat kellett fizetni, aztán irány Prizren.
Itt a Hotel Prizrenben volt szállásunk, és mivel az igazgató az ismerősöm ismerőse volt, ezért rögtön el is vitt egy kis sétára és utána meg is hívott vacsorázni. A város nagy, de van egy szép óvárosa, sok mecsettel, a Prizreni Liga épületével, szűk utcákkal. Van néhány ortodox templom is, szögesdróttal védve. A városban csak kevés ortodox albán és néhány szerb él. A város fölött egy vár áll. A müezzinek itt messziről is jól hallhatóan imádkoznak, nem úgy mint Albániában, ahol nem mindenki muzulmán, és a többiek miatt hallkabbra veszik a hangszórókat.
Újdonsült ismerőseimtől megtudtam, hogy milyen jó ez a szabadság végre, csak iszonyatos a munkanélküliség, 42 % hivatalosan, és a szálló abból él, hogy az ENSZ sokk-enyhítő tanfolyamokat tart ott a háború után. A háború utóhatásaival amúgy is sok gondjuk van, mély nyomott hagyott a lelkekben.
Reggel korán indultunk Prishtina felé, az út jó volt, a forgalom elég erős, bár a helyiek nagyon vadul előznek, de mégis jobb itt vezetni, mint Albániában. Az út mellett tankoknak szóló táblák, és sok sárga tábla, kék nyíllal és egy állat sziluettjével. Ezt nem sikerült kiderítenem, mit jelent. Prishtinában reggeli dugó fogadott. A piacnál álltunk meg. Itt a zöldségen és gyümölcsön kívül, olcsó, zárjegy nélküli cigit - 2 EUR/karton - és munkaerőt is lehet kapni.
Az út mellett több óriásplakát is figyelmeztetett arra, hogy Koszovó többnemzetiségű ország, de a szerb feliratok majdnem mindenütt le voltak festve. Mi Nis felé vettük az irányt, simán kiléptünk Koszovóból. A szerb oldalon nincs határállomás, csak egy rendőrposzt. Itt elvették a az útlevelünket, majd egy idő után jött egy rendőr, és megkérdezte, hogy ugye más ország felől léptünk be Koszovóba? Sajnos igent mondtam - bár ő ezt biztos tudta az útlevélből - így közölte, hogy illegálisan vagyunk Szerbiában, forduljunk vissza. Sajna semmi se hatotta meg, így tényleg visszafordultunk. Prishtinában ismét dugó fogadott, így lassan jutottunk el a Peja felé vezető úthoz. Ebben a városban már nagy volt a szerbek létszámaránya, és vadabbak a harcok. Több útmenti mártíremlékművet is láttunk, és lerombolt házakat, ortodox templomokat.

Errefelé már a többnyelvű ENSZ óriásplakátokról is ki volt festve a szerb személy. Pejában egy gyors baklava vásárlás után indultunk el a határ felé, ami kb. 1300 méterrel van magasabban mint a város, jól látható innen majdnem egész Koszovó. A koszovói határállomástól még sokat kell menni a montenegrói határállomásig, ami a hágó másik oldalán van. Itt már csak azt nem hitték el, hogy nem segélyszervezettől jöttünk, hanem turisták vagyunk, de mivel ragaszkodtam hozzá, elhitték. Szó nélkül engedtek be. A nagy kerülő miatt hajnali háromra értünk Budapestre.

2004. április 24. - május 3.

Ennek az utazásnak sajátos célja volt, elvittem magammal a bátyámat - Dienes István fotóművészt - azért, hogy sok szép képet és főleg diát készítsen Albániáról, amelyekből majd vetítéseket tudok tartani. Természetesen új helyeken is jártunk, olyanokon amelyekről nem írhattam még a könyvben.
Szombat reggel indultunk, és este a montenegrói Plavban - ez is albán terület volt, Pllave néven - szálltunk meg. Reggel nagy nehezen talátuk csak meg az új határátkelőt, ami Vermoshba vezet. Az albán határőrség egy konténerből és két főből állt, akiből az egyik kapott az alkalmon, és megkért minket, vigyük haza Hotiba, mert már öt napja van szolgálatban.
Az aszfaltút a határtól kb 100 métert tartott, majd a szokásos kövezett út jött, amit egy kertkapu zárt le. Ugyanis egy gazda földjén vezet keresztül, ami egy tábla szerint ráadásul természeti rezervátum. A gazda készségesen kinyitotta a kaput, így továbbmehettünk a kőúton, vagy 300 métert. Innen ugyanis nem volt út, csak egy sáros traktorcsapás, ami egy kis dombon vitt le a folyóhoz. A folyón persze nincs híd, amíg a keskeny mellékágakon kellett átmenni élveztem is a dolgot, de a főág már riasztó volt a sok vízével. De hála a magas építésű autónal azon is átmentünk, bár amikor felvcsapott a víz a motorháztetőre kicsit megijedtem. Innen már csak egy kis tocsogón kellett átkelni, hogy elérjük a vermoshi földutat. Az idő rossz volt, a telet idézték a felhők, de már virágoztak a fák.

Vermosh is egy folyóparti központból áll, ahová egy új és nagy templomot építettek az amerikába szakadt helyiek, és itt vannak a kocsmák és a boltok. A házak a hegyoldalban vannak. Innen az út gyönyörű hegyi tájakon, havas csúcsok között 1300 méteres hágón át vezet a Cem folyó völgyébe, amelynek vize valószínűtlenül türkizkék, egy benne lakó algafajtól. Kisérőnk elmondta a környék történetét, azt, hogy Vermoshban már a huszas években volt áram, honnan kapta a nevét a Vezér Vize, miért omlasztotta rá a hegyet az Úr a helyiekre, ki volt Nora e Kelmendit, miért hívják az egyik falut Tamarának, hol tartottak katolikus istentiszteletet a török és a kommunisták alatt, és miért építettek erkélyt Enver elvtársnak az egyik hágón. ( A válaszok a könyvem második kiadásában benne lesznek )
Az út Rrapsh előtt - ahol a Cem völgye átér Montenegróba, így egy nagy szerpentint vezettek át a hegyen 1969-ben, hogy összekössék Albániával ezt a területet - aszfaltozottá válik, és egy fennsíkon át lemegy Hotiba, ahonnan nagyon szép a kilátás a Shkodrai-tóra.
Az estét már Durresben töltöttük, másnap egész nap Tiranában voltunk.
Következő nap Krujába mentünk, ahol a vár lefényképezése után a Qafe e Shtamës hágó felé vettük az irányt. Itt először egy gyönyörű völgyben vezet az aszfaltút, majd egyre rosszabb lesz, később már csak terepjáróval járható. A hágó előtt van a Nemzeti Park központja, itt egy kis hotel, vendéglők és vízpalackozó üzem van. Innen az út még rosszabb lesz, majd a hágó után már jobb minőségben vezet Burrelbe. Ebben a városban már jártam a Lurai túra után, sokat nem változott, az új múzeum továbbra sincs nyitva. Innen Peshkopi felé mentünk, régi aszfaltúton. Meglepő módon a táj itt a magashegyeket idézi, a házak távol vannak egymástól, sok kullát is láthatunk. Akinek nincs erős terepjárója és az albán hegyekbe vágyik, jöjjön erre. Az út Bulqizén megy keresztül, ami egy völgy két oldalára épült, középen éppen a kiáradt folyó alkotott mocsarat. Peshkopi áll az út végén, a Korab alatt. Ez a város nagyon tiszta és rendezett, érdemes ide is ellátogatni. Nem messze van a Llixha, egy kénes gyógyfürdő, ahol rendes fürdőépület várja a gyógyulókat.
Reggel ismét átvágtunk a hegyeken Librazdh felé. Az út kb. 1000 méteres magasságban visz, nem túl jó minőségben. Sajnos a környék népességének 80 %-a már elköltözött, pedig a táj gyönyörű, az erdők, a színes kőzetek a tiszta vizű folyók nagyon megragadóak. De a helyiek még annak ellenére is elmennek, hogy ez az ország legjobb krumplitermő vidéke. Útunk során sok érdekes falvat láttunk, jártunk egy mini-vízerőműben, láttunk asszonyokat a patakban mosni, férfiakat lóval szántani.
Librazhdból a 8-as korridoron mentünk Vlorába, Ardenica érintésével, ahol nem hagytak minket fényképezni.
Másnap végigmentünk a Riviérán, több kis öblöt is érintve, sok szép fotót készítve.
Sarandában szálltunk meg, reggel Butrinti felé vettük az irányt. A romváros megtekintése után végre teljesült régi vágyam és átmentünk a komppal a Vivari csatornán. Végre megnézhettem a szemben levő várat belülről is.

A rövid megálló után elég rossz utakon elmentünk Konispolba. Ez a kisváros egy hegyoldalban van közvetlenül a görög határnál. A nagyon rossz út egy szépen rendbentartott aszfaltozott utcájú kisvárosba visz, ahol ritka a turista. Az egyik boltosról kiderült, hogy ő a helyi angoltanár, és annyira örült, hogy végre beszélhet valakivel ezen a nyelven. Tőle kérdeztük meg, hogy hol van az egyik közeli ősi illír település a Çuka e Ajtoit. Elmondta, hogy az út mellett áll egy magányos hegy, a Sasok hegye, ennek az oldalában van. A romvároshoz csak gyalog lehet eljutni a közeli Çiflik faluból. Sajnos néhány falnál nem találtunk többet. Saranda felé a Butrinti tavat megkerülő igen rossz úton mentünk vissza.
Gjirokastra felé lefotóztuk a már megírt látnivalókat, majd a város előtt tettünk egy kis kitérőt a völgy másik oldalára Labovába, ahol egy 1450-ben épült gyönyörűséges ortodox templom van. Sajnos Libohován túl az út itt is rossz. Az őr először nem válaszolt a köszönésemre és a kérdéseimre is csak mutogatással reagált, azt hittem néma. Így aztán igen meglepődtem, amikor a templomban egyszer csak elkezdte mondani az épület történetét... Délután Gjirokastrát jártuk be, az eső miatt autóval, továbbra sem javaslom senkinek, hogy a szállón túl autóval közlekedjen, mert életveszélyes.
Az éjt ismét Bënçában töltöttük. Reggel a helyiek elvittek egy szurdokba, ahol tavasszal nagyon szép vízesés van. Útközben találkoztunk egy nyáját terelgető, jól öltözött pásztorral, akiről kiderült, hogy nemzetközi hírű népdalénekes, koncertezett már nálunk is. Meglátogattuk a helyi tejüzemet is, ahol vagy egy kiló sajtot végigkóstolattak velünk. Délután végre - harmadszori próbálkozásra - sikerült teljesen végigmennem a Këlcyre - Berat útvonalon, ami nagyon rossz, hosszú és nem sok látnivalót tartogat.
Beratban nyitva találtunk két templomot is, és örömmel láttam, hogy még több tájékoztató tábla jelent meg a városban. Az éjszakát Divjakában töltöttük.
Másnap az Ohridi tó mellé vettük az irányt. Útközben megnéztünk egy másik kénes gyógyfürdőt, a Llixha e Elbasanit, ahová még az olaszok építettek egy szép fürdőt, gyönyörű parkkal. Elbasani előtt egy állatvásárba botlottunk, nagy örömünkre, mert sok érdekes képet készítehettünk. Pogradec előtt megnéztük a török kori hidat Goliknál.

Még az odavezető úton, egy étteremben hangos zene szólt, a vőlegény lakodalma volt. Szívesen láttak minket, készíthettünk fotókat és alig tudtunk elmenekülni a leitatás elől. Visszafele Qafa e Thanësnél átkéredzkedtem a határon, hogy megtudjam, kell-e még vízum Macedóniába, azután is hogy EU tagok lettünk. Kell, így nem arra mentünk haza.
Pogradec után Korçában fotóztunk, megnéztük a Kis Prespa tavat - amely szinte teljesen elmocsarasodott, csupa nádas az albán részen - majd a Nagy Prespa mellett aludtunk. Reggel Korçában bevásároltunk a piacon, majd Tiranán át estére értünk Hani i Hotiba, hogy reggelre itthon lehessünk. Május negyedikén reggel - a 37-ik születésnapomon - léptem be az Európai Unióba, Röszkénél.

2004 június 23-29

Ez az út egy rövid családi nyaralás volt a kavajai tengerparton. Nem is csináltunk szinte semmi mást, mint napoztunk, fürödtünk, élveztük a nyarat. Közben persze sok megfigyelést is tettem.
Ez az időszak még az előszezon, a szállodában rajtunk kívül csak egy koszovói család lakott. A strand is üres volt. Aztán hétvégén megtelt a szálló és zsúfolt lett a strand is.

Ilyenkor szinte mindenki a tengerpartra megy a közeli nagyvárosokból, vonattal olcsó az út. A napernyőket és napozóágyakat pénzért lehet bérelni, de sokan maradnak a szállodákban is a hétvégére. Sőt arra is van mód, hogy napközbenre kivegyenek egy szobát, ahol lehet mosakodni, sziesztázni, öltözni.
A szállodában mindig volt hideg-meleg víz és áram is. Gyakran takarítottak, semmire nem lehetett panaszunk.
A parton mozgóárusok járnak, a következő dolgokat lehet náluk venni: Felfújható strandjátékok, papírsárkány, újságok, kagylóból készült ékszerek, bizsuk, napszemüvegek, napolaj, zsebrádió, gyümölcs - szamárhátról -, banán, fagylalt, hideg üdítő, sör. A parton álló kisteherautóknál is vásárolhatunk fagyit, üdítőt, fasírtot, sült halat stb. A víz kellemesen meleg, lassan mélyül, amíg a fürdőzők fel nem kavarják a homokot, addig tiszta. A partot takarítják.

Az esti szórakozási lehetőségek továbbra is hagynak kívánnivalót maguk után, sétálni csak a tengerparton lehet, shoppingolni be kell menni a városba, sötétedés után csak az éttermekben lehet leülni, és elég borsos áron étkezni. Néhol hangos zene is szól.
Egy angolul beszélő idős hölgyön kívül nem láttam más külföldit...
Persze elmentünk néhány városba is, de inkább csak bevásárolni. A piacon sok finom gyümölcs kapható, mindenféle árfekvésben.
Aki másra vágyik mint amit a szokásos tömegturizmus nyújt, annak ajánlom a tengerparti nyaralást Albániában.

2004 augusztus 20-28

Mivel a meghirdetett buszos utazásra nem jött össze a minimális létszám, ezért két autóval, heten vágtunk neki Albániának. A program is változott egy kicsit, mert nem csak a kavajai tengerparton időztünk, és onnan tettünk csillagtúrákat, hanem a a Riviérán is eltöltöttünk néhány napot.
Az odaút fárasztó volt, de szerencsére Shkodra után már az új úton mehettünk, ami majdnem kész volt.
A tengerpartól három kirándulást tettünk, Tiranába és Krujába, Beratba valamint Durrësbe, délutánonként fürödtünk a kellemesen meleg, a vége felé már nagyon hullámzó tengerben. A kirándulások során Tiranában felültünk az óriáskerékre a főtéren ahonnan szép kilátás nyílik a városra:

Krujában a Szkanderbég múzeum után jót vásároltunk a bazárban, Beratban megnéztük az Onufri múzeumot, ahol régi ismerősként köszöntöttek és az Etnográfiai múzeumot, ahol maga az igazgató vezetett körbe minket.
Az utazás második részét Jalában töltöttük, az öbölben szálltunk meg. A víz tiszta, bár hűs volt.
Másnap Butrintibe kirándultunk, míg az azt követő napot az öbölben töltöttük. Egy bérelt csónakkal áthajóztunk a gjipai öbölbe, hogy megnézzük a Kalózok Barlangját. Sajnos a nagy hullámok miatt csak egy kis hullámvájta barlangot láthattunk, a nagyobbhoz nem tudtunk elmenni, de így is nagy élmény volt a hajókázás.

Hazafelé két napig autóztunk, Az új shkodrai utat átmenetileg lezárták - sziklákkal - gondolom, hogy be tudják fejezni az építést. Az utolsó éjjel már Montenegróban, Virpazarban szálltunk meg.
Remélem 2005-ben már egy egész busznyi utast vihetek Albániába!

2004 október 10-16

Ez az utazás - bár nem így indult - új, előttem még ismeretlen helyek meglátogatásával telt. Hétfő reggel értünk Albániába, és rögtön megnéztünk néhány tengerparti helyet, először Ciano gróf vadászházát Lezha környékén - ami sajnos már nagyon rossz állapotban van, csak két szoba működik a szállóban, igaz mellette új üdülőfalu épül. Meglátogattuk Patok lagúnás tengerpartját, ami egy igen rossz út végén, eléggé elhagyatott állapotban várja a jobb időket.

Patok, bár a lagúnán.

Sajnos most se sikerült megtalálni az utat Kepi i Rodonihoz, de találtam egy várat az Ishëm fölötti dombok közt és megnéztem közelebbről a Gjiri i Lalzi tengerpartot, ahová nagy turisztikai beruházásokat álmodtak. Sajnos az utak még nagyon rosszak, és semmi se látszik a fényes jövőből.
Másnap Belshbe vettük az irányt, ahol 83 kisebb nagyobb tó várja a turistákat, igaz ebből csak 3 fekszik az aszfaltút mellett. A délutánt Vlora jobb megismerésével telt, megnéztük a régészeti múzeumot is.
A következő nap Amantia ókori romvárosát fedeztük fel, amire egy falu épült a dombtetőn. A romvárosból az akropolisz alapjának maradványain valamint egy stadionon túl csak néhány faldarab látszik. Igaz az egyik helyi lakos rögtön felajánlotta, hogy vehetünk tárgyakat tőle, de azt hazahozni törvénybe ütköző cselekedet lett volna. Innen az utunk a tengerparttal párhuzamosan Kuç felé vezetett. Itt a keskeny és sok helyen nehezen járható út szép hegyi tájon keresztül visz, mígnem egy csodálatos völgyön keresztül Borshnál éri el a tengerparti utat. Sajnos ezen a napon végig esett így csak keveset láthattunk a tájból.
Másnap újra esett, de szerencsére a Llogarai hágón túl már kisütött a nap. Orikumnál megkerestük a régi templomot és az antik város romjait. Sajnos ez utóbbi javarészt a lagúna vize alatt van, így nem látható.

Vlora, sétálóutca

Vlora után Durrës ,majd Kruja volt az útirány, utóbbi városban, a várral pont szemben levő Panoráma hotelben töltöttük az éjszakát, ahonnan nem csak a várra és a bazársorra, de a tengerre is nagyon szép a kilátás.
Az utolsó napon előbb Shëngjin tengerpartját néztük meg - ahol egy óriási tengeri teknőst is láttunk, sajnos már élettelenül - majd Koplikból Boga felé akartunk elkalandozni, de sajnos csak Dedajig jutottunk, mivel a bogai út le van zárva. Emiatt aztán a razëmi volt üdülő felé vettük az irányt. Sajnos ez az üdülőkomplexum, bár nagyon szép helyen van, és aszfaltozott út is vezet hozzá, tulajdoni problémák miatt kihasználatlanul pusztul tovább.
Az utunk innen a közeli határra vezetett igaz előbb még egy kicsit megálltunk hurmát és gránátalmát szedni az útmenti fákról.

2005 április 26 - május 5

Ez az utazás egy nemzetközi vadvízi kajakos társaság megrendelésére szerveződött. A csapatban nyolc lengyel, négy magyar, két belga és egy albán kajakos volt. Céljuk egy first descent - azaz első kajakozás - volt a Shala folyón, és persze a többi, már mások által bejárt folyó kipróbálása. A kapcsolat úgy jött létre, hogy Jani, a magyar kajakosok vezetője látta a képet a Shaláról a honlapomon, és nagyon megtetszett neki.
Az utazás némi késéssel indult, ezért az éjjelt még Montenegróban töltöttük. A lengyel csapattal másnap reggel találkoztunk az albán határ előtt. Shkodrában ők átszálltak egy terepjáró teherautóra, s így három kocsival mentünk el a Shalához. Estére értünk Bregulumitba, ahol két éve is jártam. A főtéren, az emlékmű körül vertünk tábort. Én inkább a kocsmába mentem, érdeklődni az ismerősök felől. Sajnos ők már hazamentek, de egy rendőr meghívott, hogy aludjak az őrszobán. Nem a fogdában, de sok különbség nem volt a berendezésben. A belgák inkább a kocsi hátuljában aludtak. El is nevezték hotel Pajerónak.

A Shala ugyanonnan fényképezve mint 2003-ban, de most már kajakosokkal.

A másnap hosszas készülődéssel kezdődött és a folyó kipróbálásával folytatódott, és majdnem egy lengyel tragédiájával végződött. Este néhányan egy elhagyott házban aludtak - persze nem ingyen - én az ismerősöknél, ahol nagy volt a viszontlátás öröme. A házban nem változott semmi, a szokások is a régiek maradtak. Vacsorára kipróbálhattam a kukoricalepényt. Napközben Edit Durham könyvét olvastam és furcsa volt látni, hogy a régi szokások mennyire megmaradtak 100 év után is. A beszélgetés fő témája az volt, hogy vajon miért kockáztatják felnőtt családos emberek az életüket egy vad folyón egy kis lélekvesztőben. Ráadásul még fizetnek is érte. Az albánok el se hitték, hogy van ilyen.
Következő nap visszaindultunk Shkodrába. Közben a kajakosok a Kir folyón is eveztek, míg én a teherautó két kilyukadt gumiját fuvaroztam a város és a hegyek közt.
Másnap Skrapar felé vettük az irányt. Későn indultunk ezért Beratban csak rövid ideig időztünk. Az út Çorovodába elég jó minőségű, majdnem végig, ugyanis innen származik Illir Meta, aki miniszterelnöksége idején építette az utat. Átmentünk Poliçanon is, amely óriási fegyvergyáráról híres. Çorovodán túl van az Osum folyó kanyonja, amely kb 70-100 méter mély, s a majdnem függőleges falak közt néhol 2-3 méteresre is beszűkül. Sajnos én csak fentről láthattam.

Az Osum kanyonja fentről

A kajakosok lentről is láthatták:

További képek Bartektől itt

Másnap újabb hosszú utazás állt előttünk, a Tomori hegy másik oldalára mentünk, Gramsh és a Devoll folyó felé. Útközben megálltunk Beratban. Jani lába még Shkodrában bedagadt, mivel nem akart orvoshoz menni, tréfásan ajánlottunk neki borbélyt és piócás embert. Utóbbival most Beratban találkoztunk is. Lám Albánia mindig tartogat meglepetést.
Az út Gramshtól elég rossz minőségű, de el lehet jutni rajta Maliqba és Korçába is, persze terepjáróval. A folyóparton táboroztunk, én a hotel Pajeróban aludtam. Másnap elbúcsúztunk a lengyelektől, majd kajakozás következett a folyón. Az egyik belga kisebb balesetet szenvedett. Csak délutánra fejezték be a kajakozást, így az éjszakát Durresben töltöttük, Luan bácsi panziójában.
Az albán kajakos-vezető itt búcsút vett tőlünk, elvitte a belgákat is Tiranába, vacsorára. Reggel ismét Shkodra felé vettük az irányt, útközben felvéve kettejüket. Most a Kir egy másik szakaszán hajóztak le. Este a szülinapi bulimat Shkodrában tartottam.
A születésnapomon szép ajándékot kaptam: A fierzai tavon utaztunk komppal Bajram Curri felé. Már a Vau Dejes tározó mellett vezetve is sok szép emlék jött elő a 10 évvel korábbi nyaralásomról. A kompozás nagy élmény, kb. 3 órás út a hegyek között. Mintha egy fjordon hajóznánk. ( A napi egy komp Fierzából érkezik és Komaniból 10 órakor indul vissza. Az árak: 300 lek/fő, kb. 1500 lek/szgk - hosszúságtól függ, a terepjáró 2000 lek volt )
A kompozás után hamar elértük Bajram Currit, ami egy szocialista kisváros, nagy utcai piaccal. Mi rögtön Valbona felé vettük az irányt. A rendőr, amikor megkérdeztem az útirányt, rögtön kíséretet ajánlott, amit nem vettünk igénybe.
A Valbona völgye nagyon szép. Itt még vannak erdők, a folyó több szűk szoroson megy át. Középen van Dragobi, ahol sok igazi kulla áll, sőt kettős kullák is láthatók.

Duplakulla Dragobiban

Az út sajnos csak terepjáróval járható. A völgy végében van Valbona, amely egy széles medence, síksággal a közepén és magas hegyormokkal van körbevéve. Itt korábban turistacentrum volt, a hotel sajnos már romokban áll, csak egy bár volt nyitva. Innen csak 20 km a Shala völgye, mégis kb. 13-14 óra autóval.
A visszaút Morinán keresztül vezetett Koszovóba. Morina egy kis határátkelő, csak földút vezet hozzá. De már épül az új átkelő, ahová jó út vezet majd. Koszovón hamar átutaztunk a 2003-ból már ismert útvonalon.

2005 szeptember 20 - október 1.

Autós országjárásra ez a másik legjobb időszak Albániában, ezért jártuk be a Parlament túraszakosztályának néhány jeles képviselőjével szeptember végén Albániát.
A túra Shkodrában kezdődött, ahol megnéztük a múzeumot, és ott egy magyar csoporttal találkoztunk. Utána Thethbe autóztunk, a Thërthora hágón keresztül. Az aszfaltút jövőre már Bogáig fog érni, utána viszont nem árt a terepjáró. A hágó 1665 méter magas, és sajnos felhőben volt. A szállásunkat egy magánházban foglaltuk le, nem messze a szállótól. A vendéglátóink minden kényelemről gondoskodtak, melegvíz, angol wc, finom vacsora és reggeli várt minket, nem is drágán. A fizetővendéglátás azonban felülírja a szokásokat, mi aludtunk az emeleten és a háziak lent.
Másnap bejártuk a gyönyörűséges thethi völgyet. Találkoztunk régi ismerősömmel, a nemzeti park őrével, aki megmutatta a thethi folyó kanyonját, a ndërlysei vízierőművet és vízesést, majd meghívott egy kávéra a házába. Utána elvittük Shkodrába. Azon már nem is lepődtünk meg, hogy egy magyar autóval találkoztunk Bogánál...
A következő napon megnéztük Lezhát, Kruját és Durrëst is, utóbbit esőben. Luan bácsinál töltöttük a következő két éjt.
Szombaton Elbasan és Tirana volt a programban. Kipróbáltuk a Dajtira vezető kötélvasutat is, ami nagyon modern. Negyedóra alatt visz fel ezer méteres magasságba, és a naplemente még mindig gyönyörű innen.

Másnap Berat és Apollónia volt a program, majd Vlorában aludtunk. Ott reggel megnéztük a várost, a zvërneci kolostort. Llogara felé megkerestük a tragjasi várat - nem lehet elérni autóval - valamint Dukatban a volt múzeumot, ahová szintén csak gyalogösvény vezet. Az épület gyönyörű, de pusztul, nincs pénz rá. Szerencsére a helyiek annyira meglepődtek a külföldi turisták láttán, hogy a tiltás ellenére kinyitották a kaput. Az éjt Dhërmiben töltöttük, ahol fürödni is tudtunk e tengerben.
Az Albán Riviéra ilyenkor is szép, bár kevesebb a virág. Butrintiban újabb változások vannak: kétnyelvű magyarázó táblák jelentek meg majd mindenütt, és a kikötői védőfal kiásását a kerítésen kívül is folytatják. Az éjt Gjirokastrában töltöttük egy régi házban kialakított hotelben, vacsorára helyi különlegességeket ettünk, nagy mennyiségben.
A reggelit a balkonon szolgálták fel, előttünk a vár, alattunk a város és a fügelekvár is kitűnő volt. A várban megnéztük a fegyvermúzeumot és a börtönt, a városban az Etnográfiai múzeumot, ami régi fényében áll. Sőt felfedeztük a hét forrás parkot és a törökfürdőt is.
Ezután Antigonea romvárosa volt a cél. Ez pont Gjirokastrával szemben fekszik, annál magasabban. Az odavezető út ki van táblázva, de igen rossz minőségű. A városból csak az alaprajza látszik sok mindent fel kell még tárni ott, de így is jól látható milyen lehetett régen. A közeli faluban megnéztük a régi templomot - egy helyi néni segítségével - és lelegeltük a fügefákat is. Az éjt Përmetben töltöttük, ahol igen jó a raki.
Korça felé menet megnéztük Vithkuq faluját is, ahol már nem nagyon látszik a régi nagyság, de érdekes látni a falu mai életét. Ezután Dardhába vitt az utunk, a helyiek hegyi nyaralóhelyére. Itt sok új házat, köztük hotelt is építettek, szerencsére követve a helyi stílust. Az út is aránylag jó, így nemsokára zsúfolt hegyi üdülőhely lesz itt.

Az estét a városban töltöttük, megnéztük a középkori művészet múzeumát, ahol a lerombolt templomokból összeszedett ikonokat és tárgyakat lehet látni. Sajnos már keveset, mert sokat visszaadtak az egyházaknak.
Másnap Voskopoja volt az úticél. Három éve jártam ott, azóta sokat fejlődött a város. Sok új ház, étterem és hotel is épült. Mivel itt vannak sípályák is, ezért ez a városka is üdülőcentrum lett. A régi templomok persze továbbra is romokban, nem nagyon látszik meg a francia kezdeményezés a város megmentésére. De előbb-utóbb ez is elérkezik. Délután Pogradecben voltunk, megnéztük a Drillon parkot, ami mára gyakorlatilag egy nagy szabadtéri étterem lett. Albániában utolsónak Linit látogattuk meg. A német nagykövetség pénzén épült védőtetőről lóg az alumínium, életveszélyes, bármikor leszakadhat. A mozaikok továbbra is homok alatt várják, hogy láthatóak legyenek. Igaz vannak új ásatások, de jobb lett volna azt a pénzt nem a tetőre és az odavezető útra fordítani, hanem egy pavilon építésére fölé. Igaz az nem olyan látványos.
Albániát Macedónia felé hagytuk el...

2005 október 29 - november 5

Ez a túra egy terepjárós bejárótúrának indult, egy profi offroad családdal utaztam. Emiatt sajátos volt a program is. Peshkopinál léptünk be Albániába Macedóniából és ebben a városban töltöttük az első éjszakát. Másnap a Drini mellett Kukë felé vettük az irányt. Ez egy 4-5 órás, terepjárónak való utazás. A táj szép de nem a legszebb Albániában. Egy kisebb hágó után értünk Kukësbe, az új reptér mellett, amit nemsokára átadnak a forgalomnak.
Innen Bajram Curri irányába mentünk. Krumáig kellemes aszfaltút vezet. Érdekes látvány volt a majdnem üres Fierzai víztározó, amelynek mélyéről napvilágra kerültek a korábbi építmények is, mint a régi híd az új alatt a krumai úton.

Ez volt a nagy áramkorlátozások időszaka. Krumától már csak földút vezet Bajram Curri felé, könnyű eltévedni. Sajnos a legszebb részt - a város előtti hágót, már sötétben tettük meg.
Bajram Curri egyetlen szállójában aludtunk, meglepően jó körülmények közt. Innen Fierza felé mentünk, de nem komppal folytattuk az utunkat, hanem azon az úton, ami Fierzát összeköti a Puka-Kukës úttal. Ez egy hegyi szerpentin, java részt rossz burkolattal és lassú haladással. De legalább szép a táj. Kb félúton egy hágón áll egy kis panzió, itt jót lehet enni, de meg is lehet szállni. Mi inkább Puka és Shkodra felé vettük az irányt. Ez az út is kanyargós, lassan halad forgalom, így estére érkeztünk Shkodrába.
Másnap Tirana felé egy kis offroadozásra letértünk az Ishmi folyó torkolatához, ahol a puha homokban el is akadt az autó. Egy arrajáró terepjáró sem tudott minket kihúzni, de jó pénzért hívtak egy teherautót. Addig egy kis vadászkalyibában húztuk meg magunkat. Újdonsült ismerőseink többször elmondták, hogy nem itt laktak. Persze megkínáltak minket pálinkával, sült hallal, sőt én kaptam egy sült madarat is. Talán cinke volt amíg élt, de nem volt rossz. Az estét Tiranában töltöttük.
Innen már csak aszfalton folyt az utunk, át a Riviérán, majd Kakavinál Görögország felé vettük az irányt, hogy az estét már Korfun töltsük. Végre jártam ezen az Albániából már oly sokat látott szigeten!

2006 február 25 - március 3

Ez az utazás az idei körutazások és nyaralások előkészítéséről szólt. Az Adriatica utazási iroda vezetőivel megnéztük és kipróbáltuk a szóba jövő szállodákat, bejártuk a körutazások meghirdetett útvonalát, megnéztük a látnivalókat. Aki befizet bármelyik körutazásra annak jó tudni, hogy a szervezők ugyanezt végigcsinálták és kellemes élményekkel tértek haza.
Sajnos elég rossz időt fogtunk ki, sok eső esett, de már nyíltak a virágok a Riviérán és mindenhol sárgállottak a mimózafák.
Az utazás során két olyan új látnivalót is felfedeztünk, amely ugyan nem szerepelnek a csoport programjában - mivel busszal nehezen elérhető helyekről van szó - de ajánlom az egyéni utazók figyelmébe.
- Mozaiku i Tiranës: A Zogu i Zi csomóponthoz közel a Durrësi út és a körgyűrű találkozásánál van ez a kis kiállítás, amely a lakótelepi házak közt egy keskeny utcában található. Egy isz. 1 századi római villa - amit később fogadóvá, majd keresztény templommá alakítottak - padlómozaikját lehet itt megtekinteni. Sajnos a két teremnyi mozaik már nincs meg hiánytalanul, de gyakorlatilag ez Tirana egyetlen régészeti látnivalója.

- Bylis: Ballsh olajmezői fölött egy dombon áll ez az ősi illír település. A keskeny aszfaltút olajfák és olajkutak közt vezet, a Tepelena-Fier főúttól - ahol ki is van táblázva - kb 6 km-re van ez a nagykiterjedésű romváros. Sajnos az igazán érdekes részeket - több bazilika, színház, lakóépületek - egyelőre kerítés védi a látogatóktól, de májustól megnyílik a múzeum is.

 

Részt vettem a legelső Albán Tereprally versenyen 2006 Pünkösdjén!

Cikk a 4*4 magazin számára. Szerzői verzióJ

Bevallom nem vagyok off-roados, sokkal inkább Albánia szakértő vagyok. Terepjárót is csak azért vettem, hogy kedvenc országom legszebb részeit is bejárhassam. Enélkül nem járhattam volna az ország legszebb hegyi tájain, ahol az emberek télen elzárva élnek a világtól, és a természet érintetlenül gyönyörű.
Albániában a magánautózásnak nincsenek nagy hagyományai, hiszen csak 1991 óta tarthatnak magánszemélyek gépkocsit. Az úthálózat emiatt nagyon fejletlen, mert korábban elég volt egy kb. másfél sáv széles út a városok közt annak a néhány járműnek. A hegyekben és a falvak között teherautókon folyt a (tömeg)közlekedés, arrafelé nem is aszfaltozták le az utakat.
Benzinkút is csak néhány volt, a szervizekről nem is szólva. Erre a hiányos infrastruktúrára zúdult aztán rá a nyugati roncstelepek még mozgóképes készlete 1991 után. A sok olcsó, ámde ócska autó hamar felmondta a szolgálatot, 1993-ban már annyi autóroncsot láttam, mintha nem 2 hanem 20 éve lenne autózás az országban. Az autók közül legjobban a Mercedesek bírták, nem véletlen, hogy az albán autópark kb 40 %-a ebből a típusból kerül ki még ma is.
Azóta természetesen épültek új és jó utak, de ezek hossza nem éri el a 250 km-t. A főbb régi utakat inkább csak újraaszfaltozták, de keskenyek és kanyargósak maradtak.
Az ország 70 %-a hegyvidék, ahol igen rossz az úthelyzet. Csak néhány út vezet a főbb völgyekben, azok is csak kövezettek. Mivel minden falu -védelmi okokból - a hegyoldalban épült, és ott is ritkásan állnak a házak, ezért sok településre nem vezet autóút. Ahová igen, oda is gyakran csak teherautó csapás. Az erdős hegyoldalakban gyakran agyagos a talaj, és patakok folynak keresztül az utakon, a mélyebb részeken sártengerré változtatva azt. Ezek az utak gyakran 1200-1500 méteres hágókon vezetnek át, amelyeket télen a hó hónapokra lezár, elvágva a mögötte levő falvakat a külvilágtól. Más időszakban gyakran földcsuszamlások zárják el az utat. Ennek nyomai láthatóak a legtöbb úton, nagy bakhátak formájában. A patakokat az úton vezetik át, ezek gyakran medret vágnak maguknak.
Természetesen ezekre az utakra terepjárók kellenek. Ezért láthatunk aránylag sok ilyen autót kint. De a hegyekben, a legrosszabb utakon továbbra is Ifák és Liazok közlekednek, ezek bírják a legjobban.

Hogy kerültem a legelső albán Off Road versenyre?

2005 októberében egy hasonlóan sáros autó állt meg a miénk mellett, az albán terepjárós klub egyik vezetője szállt ki belőle, és rövid beszélgetés után egy cetlire fel is írta az email címét. Hazaérve írtam neki és április végén már jött is a válasz, meghívó a Versenyre! Így nagybetűvel, mert ez volt az első ICA által elismert Off Road verseny Albániában.
A Road Bookot megnézve megtudtam, hogy a verseny a Tirana környéki hegyekben zajlik, ahol még nem jártam. Gondoltam ott se lehetnek rosszabb utak, mint a távolabbi részeken és mivel bátorították az amatőröket, ezért benevezetem. A 40 Eurós nevezési díj sem tartott vissza. Május elején találkoztam a szervezőkkel Tiranában, nagyon örültek nekem, mint az egyetlen nem albán indulónak. Még nagyobb volt az öröm, amikor kiderült, hogy amatőr vagyok, így nem zavar, ha lesznek szervezésbeli hiányosságok. Az útviszonyokról megtudtam, hogy kellemes sétaautózás várható egy gyönyörű panoráma úton, ha nem esik sok eső előtte.
Mivel beneveztem, ezért társpilótát kellett keresnem. Egyik vállalkozó kedvű kollégám - Molnár Attila - vállalta a mitfárer szerepét, így aztán nem volt akadálya az indulásnak. Június elsején - egész napos autózás után - este érkeztünk meg Tiranába. Másnap délelőtt még lementünk a tengerre - ami az esős és hideg idő miatt nem volt alkalmas a fürdésre - és csak délután adtuk le az autót az igen szűk Parc Fermeebe, Tirana egyik főterén. Aláírtuk a szerződést, amiben kijelentettem, hogy nem lopott az autóm és mindenért vállalom a felelősséget. A műszaki átvizsgálás gyors volt: lámpa, duda, ablaktörlő, 23 másodperc. Utána kidekoráltuk a kocsit a szponzorok matricáival, és megkaptuk a Road-book módosításokat is. Megnézegettük a versenytársak autóit is, én 31-et számoltam meg. Néhány csapat is indult, spéci autókkal, mint a Land Roveresek és a Great Wall Motors (GWM) csapata. De sok volt az amatőr versenyző is, utcai autóval. Örömmel fedeztem fel 2 Ford Ranger pickup-ot is, amelyek alacsonyabbak voltak az enyémnél, sőt a gumijuk is egyszerű teherautóra való volt, ellenben az én vadonatúj terepgumijaimmal. Gondoltam, ha azok végigmennek, akkor én is. Márpedig ők már biztos bejárták a terepet, mint rajtam kívül mindenki más. Érdekes volt, hogy több általam először ott látott autó is versenyzett, A GWM Hoverje és SAFE-ja, valamint egy Santana 2,8 TDI ami nagyon hasonlít a Defenderre.

Életem első versenye

Másnap reggel 8-kor már a Parc Fermeeben voltunk, szakadó esőben. A szűk helyről kijönni is kész kihívás volt. Szerencsére kilencre kisütött a nap és 10-re már a Pole Position helyszínén voltunk, Tiranától nem messze Priskében. Itt egy elhagyott bánya murvás útján jelölték ki az 5,4 kilométeres pályát.
Kezdésig a bátrabb versenyzők próbálkoztak felmenni a környező dombokra. Az egyik autó el is dőlt, de az odaszaladók visszaállították, így indulhatott. 11-től két órán keresztül versenyeztek a motorok. Délre megjött a mentőautó is. Egykor indultak az autók, én a hatodik voltam. Eredetileg a 13. induló lettem volna, de a szervezők tudták, hogy aznap még van programok, így előre vettek.
Az autók - ahogy a motorok is - 6-8 perc alatt végigmentek az úton, kivéve a negyediknek induló spéci Unimogot, amely még 20 perc után sem akart visszajönni. Ugyanis felborult egy kanyarban. Több a versenyben részt vevő autó is indult a segítségére, így nemsokára már be is vontatták őket. Itt derült ki, hogy nincs se autómentő se daru.
Ezek után nem kockáztattam, 12 perc alatt tettem meg a távot, utolsó előttiként végezve. Így a 28.-ik helyen indulhattam másnap a versenyen. De legalább gond nélkül mehettünk vissza a városba az újra eleredő esőben. Este hatkor még majdnem üres volt a Parc Fermee, amikor visszavittük az autót. Sötétedésig versenyeztek, a szakadó esőben.
A másnapi verseny 8 helyett kilenckor indult a Parc Fermeeből, újra szakadó esőben. Rendőri felvezetéssel mentünk ki Tiranából, persze nem a Road Book által jelölt útvonalon. Már a starthelyre - a város fölött levő ivóvíz tározó tó partjára - is pocsék utakon, patakokon át vezetett az út, de ott legalább rövidke aszfalt várt minket. Az eredetileg tervezett 9 óra helyett fél 12-kor indultak az autók, 5 helyett 2 perces indulásközzel. Előttem az egyetlen hölgysofőr indult, mögöttem még 3 autó, mert a tegnapi defektesek is indulhattak.
A kaland 12 óra 07 perckor kezdődött, ekkor indultunk, pont amikor elállt az eső. Az aszfalt hamar elfogyott, utána egy meredek, kavicsos szerpentin tekergett előttünk, a táj szép, az út jó volt, így a 8 km-re levő első check pointot 24 perc alatt értük el. Közben kiderült, hogy a Road-book által megadott távolságok erősen eltérnek az általunk mérttől, sőt egyes ott jelölt szakaszokat fel se ismertünk. A mögöttünk jövők gyorsan megelőztek minket, de legnagyobb meglepetésünkre mi is utolértük az egyik Fordot. Ezt a sorrendet megtartottuk végig, így legalább nem kellett a tájékozódással bíbelődtünk, és azt is láttuk, ha kemény szakasz következett. Ekkor ugyanis mindig kiszállt a segédpilóta a Fordból, irányítani. Mi ezeken a szakaszokon nyugodtan átmentünk. Hála a már sokszor kipróbált Albánia járó terepencsemnek. Nemsokára áttértünk a Qafa Shtama hágó útjára, itt már jártam korábban, ismerős volt a táj. Az utat itt az eső mellett a teherautók is rombolták, a mély bevágásokkal nehezítve a járást. 12 km-re volt a 2. checkpoint, ezt az utat 47 perc alatt tettük meg. A hágón egy kis hotel, több étterem és egy forrásvíz palackozó üzem is van. Itt van a Királynő Forrása. Az egyetlen albán királynőről, a magyar Apponyi Gerladinéről nevezték el. Mint turisztikai szakértőt mindig is érdekelt, hogy vajon hogyan jönnek fel ide a turisták, ha olyan út van, amin terepversenyt lehet rendezni?
Ez a szakasz már nehezebb volt, a Great Wall Safe-ja fel is adta a versenyt, egy Toyota is lerobbant, de azt megjavították. Nemsokára az egyetlen Jeep Cherokee-s versenyző is szembejött velünk 3 keréken. A negyediket elvitte a differenciálművel együtt egy szikla. Vajon a süllyesztett piros Wrangler hogyan ment végig, amikor mi is többször súroltuk a talajt?
A második checkpoint a hágó előtt volt, itt tért le az út vissza Tirana felé. Ezt az utat már csak a favágók teherautói használják, olyan is volt. Vízmosásokon, földomlásokon kellett átkelni, jobbról gyakran mély szakadék kísért minket, én inkább a hegyoldalhoz húztam, mert Attiláról kiderült, hogy némi tériszonya is van. A sasok országában ez nem jó. Volt ahol a patak az út hosszában folyt, keresztben legalább 15 vízfolyás vájt mély árkot az útba. Az egyik patakmeder olyan mély volt, hogy eltűnt benne az autó. Ráadásul olyan keskeny és meredek volt, hogy alul derékszöget zárt be, neki is ütközött a kocsi eleje a másik oldalnak lefelé menet. Itt gondoltam először arra, hogy vége, felakadtunk. De kijöttünk belőle, gond nélkül. Előttünk a Ford sokkal többet kínlódott nálunk, de nem előztük meg. Készen álltunk a segítségre, de szerencsére bírták az utat. Amikor meg mi maradtunk le, ők vártak meg minket.
Egy faluban végre jobb lett az út, már reménykedtem, hogy innen újra a megszokott kavicsos úton mehetünk vissza, amikor gyerekek leirányítottak minket a mezőre. Innen egy darabig tényleg offroad lett a verseny, igaz az előttünk levők már kitaposták az utat. A Ford majdnem nem ment fel egy kaptatón, már szálltunk ki segíteni, amikor sikerült neki. Mi is hasonlóan megszenvedtünk vele, de tudtam, ha az felment, akkor mi is.
A lassú haladásért kárpótolt a táj szépsége, a fűszernövények átható illata - az erős oreganó illat alapján Attila már pizzákról vízionált, főleg, mert nem is reggeliztünk, gondolva, hogy lesz a büfé a startnál… Újra megláttuk a Boville-i tavat. A nap sütött és mi felkapaszkodtunk 1350 méter magasra. Innen már láthattuk a Tiranát és a tengert is a Dajti hegy melletti bevágáson át.
Az utolsó kilométereket már egy panoráma-úton tettük meg. Innen már láttuk a célt, egy domb tetején álltak az autók. Az 53 km-es - a road book szerint 46,5 km lett volna - utat 7 perc híján 4 óra alatt tettük meg. A Fordos a cél előtt előre engedett, így újra utolsó előttiek lettünk, vagyis a 26.-ok. A legjobb versenyző 1,5 óra alatt tette meg az utat. Igaz ő nem akart másnap 1000 km-tert megtenni hazáig az autójával.
A célban tudtuk meg azt is, hogy a záróbuli nem a verseny után közvetlen lesz egy a Dajti lábánál álló luxusszállóban, hanem 9-kor egy még épülő étteremben. Így aztán elmentünk vacsorázni, s hiába néztük a tv-ben meghirdetett autósműsort, nem rólunk szólt, pedig azt ígérték.
Este a bulin egy fiatal albán keményrock-zenekar koncertezett miközben a verseny képeit nézhettük. Az eredményhirdetés fél 11-kor volt. Ekkor kiosztották a 3-3 első díjat az autósok és motorosok közt, a legjobb idő 1 óra 36 perc volt, valamint a Fair Play díjat. Eredetileg 6 díjat írtak ki az autósoknak, de az utolsó három kimaradt. Az éhesek sült birkát ehettek és az egyik szponzor sörét ihatták. Végül mindenkit meghívtak a téli versenyre.
Összefoglalva jó móka volt, egyszer ki kellett próbálni ezt is. Szép új tájakon járhattam, megnézhettem milyen egy verseny belülről, kipróbálhattam a tudásomat és meggyőződhettem az autóm képességeiről. Bekerültem az albán Off-Road történelembe mint az első ilyen verseny egyetlen külföldi résztvevője. Kell ennél több?

2006 június 25 - július 3

Ez az utazás egy terepjárós tengerparti nyaralásos út volt. 3 autóval vágtunk neki az útnak.
Az első napot a montenegrói Plavéban fejeztük be, ahol egy tóparti faházas üdülőben aludtunk. Másnap Vermoshnál léptük át a határt. Már elkészült az út az átkelőig, nem kellett a folyón átkelni. Sokat fejlődött ez a rész, mert a teljes utat renoválták. A hágón hotel nyílt, Tamarában mindent kifestettek sőt, egy bolt turista információkat is hirdet. Az Albán Alpok ezen része is gyönyörű, ugye?

Az elkövetkező 3 éjszakát Velipojában töltöttük. A következő nap a strandolásé volt. Itt sokkal tisztább a víz mint Durrësnél, a homok színe viszont sötétebb. A part nem olyan zsúfolt, nincs annyira kiépítve. A strandon teljes volt az ellátás, a mozgóárusok mindent hoztak, és nem adták drágábban az árujukat mint a boltok Shkodrában!
Másnap Burrel felé indultunk, majd a Qafa e Shtamës-en keresztül átmentünk Krujába. Itt újra átélhettem a hónap eleji verseny izgalmait a rossz úton. A város előtt megnéztünk egy katonai barlangot, üres volt, de járt benne a hűs szél. Sajnos a végén lefelé vezetett az út, ezért nem tudtunk a végére járni.
A következő napon átmentünk Jalába. Rekkenő kánikulában megnéztük Beratot, majd Llogarán hűsöltünk egy kicsit. Este értünk az Albán Riviéra legszebb öblébe. Másnap nem is akarózott senkinek autózni, olyan meleg volt és olyan szép a hely.
Mi a mólónál voltunk, a katonai üdülő alatt, mert ott volt csak árnyék. Aztán jött egy őrhajó, és az ott napozó lányokról kiderült, hogy bizony tengerészek. Aztán felszálltak a hajóra, ami néhány óra múlva egy szakasz tengerésszel tért vissza. A lányok folytatták a fürdést, a tengerészek meg elkezdték kátyúzni a levezető utat.

Másnap is túra volt a programban, de a meleg miatt félnaposra redukáltuk. Porto Palermo után megpróbáltuk bevenni Sokol várát Borshban, de mivel nem vezet oda út és meleg is volt, hát visszafordultunk. Hazafelé a régi úton Kudhesnek mentünk, láthattunk egy virágzó leander mezőt. Nagyon szép volt.
Sajnos hazafelé Görögországnak mentünk. Már a határ után elkezdett esni az eső, Thesszalonikben végig esett, a vacsorától hasmenést kaptam, minden drága volt. Hiába, Albánia sokkal jobb hely!

2006 szeptember 10 - 18

Ez egy szervezett, nagybuszos utazás volt, 46 utassal. Az átlagéletkor 70 év fölött volt, és mindenki jól bírta az utat.
Az első éjt Szkopjéban töltöttük, a következő már Pogradecben ért minket. Már az átkelés is kalandos volt, némi útszélesítés majd a korzón való buszos áthatolás várt ránk az albán oldalon.
Másnap először Elbasanban álltunk meg, ahol végre nyitva találtam a város főterén álló etnográfiai múzeumot. Sikerült gyorsan megnéznem, javaslom mindenkinek aki arra jár.

Utána Berat érintésével mentünk Vlorába, majd át a Riviérán Butrintibe. Onnan Gjirokastrán keresztül mentünk Durrësbe, ahol két napot töltöttünk egy tengerparti szállóban. A víz meleg volt és megnéztük közben Tiranát és Kruját is. Krujában megismerkedtem a Dollma teqe egyik tyrbetárjával, A Dollma család egyik tagjával, akitől meg is vettem a teqéről szóló könyvét is. Sokat megtudtam a teqe és a bektasiak történetéről.

Másnap Shkodrán keresztül hagytuk el az országot. Montenegróban ismét eső várt minket, ahogy júliusban Görögországban. Nem jó elhagyni Albániát. Az utasok nagyon elégedettek voltak Albániával.

2007 április 23-30

Terepjáróval és három lengyel turistával jártam be az országot. Macedónián keresztül utazva, Pogradecnél kezdtük az országjárást, de Korçában aludtunk a Hotel Kontiban. Mint kiderült a tulajdonos anyja magyar volt, bár ő nem beszéli már a nyelvünket, de örömmel fogadott. Először egy italra hívott meg bennünket, majd miután - albánul - elbeszélgettem vele, a pincérrel visszaküldte a teljes vacsora árát - a pincér és a lengyelek legnagyobb csodálkozására. Majd bemutattak az apjának, aki 1954-ben tanult nálunk és jól beszél magyarul.
Másnap Permet felé vettük az irányt, megnéztük Leskovikot és Benját is. Permetben aludtunk, ahol finom töltött báránycombot és vadnyulat ettünk. Sajnos a következő napra esős-felhős lett az idő, pedig új felfedezés várt ránk: a Bredhi i Hotoves nemzeti park és Frasher, a Frasheri testvérek szülőhelye.

Itt már csak 4 ház lakott - a százvalahányból - de meg lehet nézni az emlékházat, ahol néhány tabló mellett csak 8 régi - kézbe is vehető - könyv látható. Az estét Bënç-ben töltöttük.

Saranda felé vettük az utat, megnéztük Gjirokastrán túl a Sofratikai antik színház romjait, ami az úttól nem messze van.
Másnap a Riviérán autóztunk el Vloráig, közben megnéztük Jalát, ahol a tengerparton mindent leromboltak néhány nappal korábban, mert nem volt engedélyük. Szomorú volt a látvány, de szerencsére kedvenc hotelem még áll. Állítólag a miniszterelnök nézte ki magának a helyet.
Vlora után Lushnját néztük meg, majd Durrësiben a tengerparton laktunk. Az idő jó volt, így két éjt töltöttünk ott, strandoltunk, napoztunk.

Hazafelé a lezhai várat is megnéztük - épp május elsejére díszítették fel - majd Montenegró irányában hagytuk el az országot. Persze Montenegróban megint esett...

2007 május 26 június 3

Ezt az utazást egy terepjárós csapat felkérésére vezettem. Az útitervet én állítottam össze, Albánia általam még nem látott tájaira mentünk.
Első nap estére már Peshkopiban voltunk, ahol a Veri hotelben finom kecskehúst és tésztás sült csirkét ettünk. A város továbbra is ugyanolyan kellemes hely, mint volt. Keletre vettük az irányt, a Lurai tavak felé. A Drini hídjától Selishte irányában mentünk, egy gyönyörű hegyi úton. Elmentünk egy elhagyott márványbánya mellett is. Selishte egy ritkásan beépült falu, a környék a favágásból él. Innen továbbmenve egy fűrésztelepnél hármas kereszteződést találtunk. Itt egyenesen Burrel felé megy az út, balra a Balgjaji tavakhoz. Mi egyenesen mentünk tovább. A Szkanderbég sziklánál tértünk le a Lurai tavakhoz vezető útra, amit annyira tönkretettek a nehéz teherautók, hogy inkább visszafordultunk, és Balgjaj felé vettük az irányt. Az úton ért az éjszaka, egy kis tisztáson vertük fel a sátrunkat. Egy arrajáró favágó fiú a mobilján megmutatta a tavak képét, majd elmondta, hogy járt már Magyarországon is, mert van egy magyar barátja, akivel Görögországban ismerkedett össze.
A tavakig nem tudtunk felmenni kocsival, így egy szép gyalogtúrán értük el őket.

Itt 1600 méter fölött hét tó van, de mind mesterséges. Alattuk egy szép völgy található. Rengeteg víz van erre, még az úton is patak folyik. Sajnos később egy jégeső formájában a fejünkre is víz folyt, teljesen el is áztam. Az estét így inkább egy szállodában töltöttük Burrelben, ahol nagyon finomat ettünk az Iliria étteremben, igen olcsón.

Ezt láttam az erkélyemről!

Másnap Vlorában volt foglalt szállásunk két éjszakára, a Hotel Liróban amit mindenkinek ajánlok. Mivel a rossz idő miatt nem lehetett búvárkodni, ezért másnap megnéztük Orikumban a Marmiroi templomot és a frissen nyílt Régészeti Parkot, ami a haditengerészeti támaszpont területén van. Nehéz is volt bejutni a katonák miatt, de sikerült. A romok még nagyon feltáratlanok, néhány kutat, a színházat és egy lépcsőt láttunk.
Másnap Berat és a Tomor hegység felé vettük az irányt. Çorovoda után megnéztük a régi hidat, majd a hegyekben ismét tábort vertünk. Szép helyen voltunk, én egy nagy felfedező sétát is tettem egy közeli hágóra. Reggel a hegytető felé vettük az irányt, Gjerbes főterén - ahol 6 kávézó is van - megpihentünk, majd a Teqe e Kulmakut felé vettük az irányt. Itt szívesen láttak minket egy sós birkajoghurtra, és elárulták, hogy egy út onnan közvetlenül levisz Poliçanba. Előtte felmentünk a 2300 méter magas Tomor csúcsra, ahol egy türbe áll.

Abaz Ali Tomori türbéje. Ő nem fekszik ott, mivel a mai Irak területén halt meg. Ezen a helyen augusztus 20 után egyhetes búcsút rendeznek a bektashi rend követői, ahol birkát áldoznak, esznek isznak énekelnek. A csúcs környékén még volt egy kis maradvány hó, így júniusban sikerült egy kicsit hógolyóznom. Lefelé ismét meghívtak minket a teqébe kávéra és rakira. MI egy üveg magyar bort adtunk ajándékba.
Az eredeti tervek helyett nem Gramsh felé zötyögtünk le, hanem Beratban szálltunk meg a Hotel Mangalemben. Másnap megnéztük a várost, megálltunk még Elbasanban és megtekintettük a közeli török hidat a Shkumbin folyón. Az estét Tetovóban töltöttük, ami ugyan Macedóniában van, de mégiscsak albán város.

2007 szeptember 13-17

Ez az 5 napos repülős buszos utazás elsősorban Közép-Albániára koncentrált.
Megnéztük Tiranát, Beratot, Apollóniát, Vlorát, Kruját és Durrës-t, felmentünk a Llogora hágóra és egy délután fürödtünk a tengerben is. Részt vettünk egy folklór programmal egybekötött vacsorán is.
De a legszebb program mégis a szüleim 50. házassági évfordulója volt, amit Vlorában ünnepeltünk együtt az egész csoporttal!

2007 szeptember 23-30

Ez egy autóbuszos utazás volt, ami elsősorban Közép-Albániát érintette. Az első nap meglátogattuk Korça városát, majd Elbasanban álltunk meg. Itt a főtéren - a vár bejáratával szemben - épp ásatás folyik, egy V. századi templom padlómozaikját tárják fel éppen.

A további napokban Durrësből csillagtúraszerűen jártuk be a környéket, Megnéztük Apollóniát és Vlorát, valamint azt, hogy milyen az amikor Llogora teljesen felhőben van, és szakad az eső. ( Kísérteties... )
Másnap Beratban töltöttünk sok időt, majd ingyen megnéztük a durrësi amfiteátrumot, mert nem volt ott a jegyszedő. Következő napon Kruja és Tirana volt az úticél:
Az utolsó napon Lezhát és Shkodrát látogattuk meg, majd Montenegró felé távoztunk.
Szerencsére majdnem mindig jó idő volt, még a tengerben is lehetett fürödni!

2007 október 20-28

Újabb terepjárós-felfedezős utazás. A már jól bevált Budapest-Peshkopi útvonalon érkeztünk meg, ez kb. 12-13 óra alatt teljesíthető, így talán a leggyorsabb út egy albán városba. ( Persze, csak ha Koszovót kihagyjuk )
Este hózápor fogadott, reggelre 4 cm-es hótakaró várt minket. Pedig én strandidőt vártam.

Utunk Bulqizén keresztül vezetett a tengerhez. Megnéztük Shëngjint - sajnos ugyanúgy kezd beépülni magas apartmanházakkal, mint Durrës-Beach. A főváros felé betértünk Preza várába, ahonnan szép a kilátás a tengertől Tiranáig.
Reggel felfedeztük a Dajti mögötti hegyvidéket, sajnos javarészt felhőben jártunk, de így is szép tájakat láthattunk. Elbasannál kötöttünk ki, majd Fier felé vettük az irányt. Ardenicán túl egy újonnan kirakott Kolkondas (templomjel) 4 km tábla alapján megpróbáltuk megkeresni azt, amit jelölt. Persze 4 km múlva még nem volt semmi, így meg kellett kérdezni. Kiderült, hogy a Shën Kozma templomot keressük, ami 10 km-re van az úttól, ráadásul nem is az aszfaltút mellett. A megadott helyen 2 templom is volt. Mint a gondnoktól megtudtuk, 1967 után a folyó hordaléka betemette őket, de sikerült restaurálni. Sajnos a régi templomnak már csak az egyik fala áll. Az éjszakát Fierben töltöttük.
Másnap Vlorában tettünk új felfedezéseket, megnéztük az Etnográfiai múzeumot, a zsidók utcáját és a Kaninai várat. Dhërmiben egy új kempinget találtunk a tengerparton, majd Himara alatt is megnéztük, sikerült-e a helyieknek megvédeni az engedély nélküli építményeiket a romboló kommandótól. ( sikerült )
A következő napon már tavaszi időben néztük meg Butrintit és Gjirokastrát, ahol megtekintettük belülről a Zekate házat. A kulcsot a kezembe kaptam a kerti házban lakó családtól, rámbízták az egészet, igaz a ház kutyája végigkísért minket. Sajnos bútorozatlan, de monumentális. Az etnográfiai múzeum érdekesebb. A városban bögrét lehet kapni Enver elvtárs képével. Az estét Tepelenánál töltöttük.
Másnap újra az ókoré volt a főszerep: meglátogattuk Bylis romvárosát, ami már megnyitottak a turisták előtt. Érdekes a nagy területen fekvő város, ahol csak néhány kiemelt épület maradványait tárták fel. Van 5 katedrális, színház, stadion, lakóházak. A város fekvése is csodálatos, az egyik irányban a Tomor hegy havas csúcsait láttuk, a másik irányban Sazan szigetét és a tengert. Elbasan felé vettük az irányt, de Lushnjából falusi utakon mentünk Belshen át Cërrikbe. Elbasanban aludtunk, ahol aznap kezdődött a színházi fesztivál.
Másnap a hegyeknek vettük az irányt: Az Elbasan fölötti Gjinarba látogattunk, amely természetvédelmi terület - erdő - és korábban munkásüdülő is volt ott, majd a Devoll völgyében araszoltunk Korçába. Utolsó nap megnéztük a Kamenicai dombsír múzeumot, sajnos az első iskola múzeumát épp felújították, és a régészeti meg zárva volt...

Kamenica
A búcsú bevásárlással folytatódott, a piacon olcsó volt a gyümölcs. Macedónia felé a Prespa tó mellett mentünk. Egy halárus nénit is felvettünk. ő albániai Macedón volt, meséltettem a régi időkről. Érdekes utazás volt. Liqenasig régi aszfaltút vezetett, majd új széles út következett, hogy földútban érjen el a határig. Közben láttunk szamárral és faekével szántó asszonyokat, 20 pelikánt a tó vizén, tankoltam tekerős benzinkútnál. A néni az utolsó faluba ment, panaszkodott a szegénységre, de mi sok új, emeletes házat láttunk minden faluban. A határátlépés után átmentünk az Ohridi tóhoz, majd éjszaka hazajöttünk.

2008 július 19 augusztus 2

Családi nyaralásunknak három helyszíne volt: Strugában a Makpetrol hotelben szálltunk meg, majd Bënçaban 2 éjszakát, hogy a végén egy hetet töltsünk a Mali i Robit resortban. Az idő általában jó volt, tudtunk fürödni a tóban, a folyóban és a tengerben is. Mindkét szállodánk nagyon jó volt, szép helyen, jó kiszolgálst kaptunk, finom ennivalókkal. A Mali i Robit tökéletes a gyerekekkel nyaralóknak, tágas kétszobás apartmanjai (digitális tv-vel), sekély, homokos partja, a medence az árnyas kert pihenésre kiváló.

Kilátás az Ohridi tóra

A strandon a sok árustól mindent vehetünk, szamárról árusítják a gyümölcsöt, de kaphatunk fagyit, sütit, somot, szotyolát, strandjátékot is. Egy néni még elő tyúkot is árult. Lehet bérelni vízibicilkit is. Új sport a strandon a kerítőhálós halászat vízibicikliről, érdekes volt végignézni. Igaz zsákmány alig volt. Kellemes nyaralás volt!

Ebben az épületben laktunk.

2008 augusztus 20-29

Terepjárós utazásunk Közép Albánia hegyeibe irányult. Most is Peshkopiban kezdődött az utazás, itt találkoztunk lengyel útitársainkkal, akik nászutuk egy részét töltötték velünk. A terepjárómmal indultunk Selishte és Lura felé, öten, köztünk egy zoológussal. Most tovább jutottunk Lura felé, mint múltkor, de a rossz utak miatt nem jutottunk el a tavakig, így a hegyekben vertünk tábort. Másnap találtunk egy szép völgyet, ahol néhány albán család nyári lakhelye volt, de nincs kijárata. Sajnos a rossz utakon kellett visszatérnünk Burrellbe. Innen indultunk Rubikon át Kurbnesh felé Lurába. Az út most se volt gyors. Fushë Lurában kiderült, hogy épült egy új, jobb út a tavakhoz, sőt egy kisebb hotel is van az odavezető úton. Mi inkább egy réten táboroztunk le 1350 méter magasan. Innen jártuk be a tavakat, láttuk a Nagy tavat, a Fekete tavat, a Virágok tavát és több kisebbet is. A tavak egy része mesterséges, de így is gyönyörűek. Hála a jó útnak, több kiránduló családdal is találkoztunk.

Sajnos az elmúlt évek erdőtüzei ezt a részt sem kimélték, szomorú látvány az üszkös törzsek erdeje. Ismét a réten aludtunk. Másnap Kukës felé vettük az irányt, az új úton, ami Lurát köti össze Arrash-sal. Kukësben a városban szálltunk meg. Koszovó közelsége sok fejlődést hozott a városnak, bár a reptér még nem működik, de sok új ház és kisebb hotel is van ott. A városszéli főtéren egy több emeletes kilátótorony épül. Érdekes, hogy az utcákon minden fa meg van számozva fajta és utca szerint.
Innen Shishtavec felé indultunk. A Lumes folyó szűk és gyönyörű völgyében aránylag jó út vezet. Egy hídnál balra fordultunk, így Orgjoshba jutottunk. A falun túlmenve kijutottunk a határra, amin csak gyalogosan lehet átmenni. A völgy másik oldalán levő koszovói falu és az albán oldal között szembetűnő volt a fejlettségi különbség, még távolról is.
Visszatérve Shishtavec felé mentünk tovább, egyre szélesedő völgyben, egyre magasabbra jutva. Végül kiszélesett a völgy, és egy lankás, dombos területre jutottunk, 1300 méter magasan. Itt két nagyobbacska falu van, Novosej és Shishtavec. Utóbbi nagyon érdekes volt, a faluban a főutca szépen le volt aszfaltozva, épült a nagymecset, de néhány házon még jól látszottak a szlogenek Enver elvtárs idejéből. Itt is kimentünk a határra, de autóval itt se lehet átmenni. Innen visszafordultunk és egy patakparti réten vertünk sátrat. Reggel két fiúval egy csomó lány és fiatalasszony jött oda, az egyik fiúval sokat beszélgettem, elmondta, hogy nem messze jár iskolába egy kis gimnáziumba, de Durrësben is van házuk. Mivel kapott kekszet, cserébe hozott almát, majd egy lovat, hogy próbáljuk ki a fanyerget.

A lányok messziről néztek minket, majd kettő odajött hozzánk, hogy szeretnének fényképezkedni a szép szőke lengyel lánnyal.
Reggel Kukësen keresztül indultunk Orosh felé. A városnál láttuk az új út építkezését, ami átvág a hegyeken, és nem követi a régi szerpentint. Repsnél találkoztunk az útépítőkkel újra, az Orosh felé vezető úton építik a széles sztrádát, sok híddal. A régi út szinte eltűnt, a két kulla egymás mellett még megvan, az építkezés közepén állnak, úgy néz ki, meg is maradnak. El is tévedtünk, így nem a templom, hanem Orosh falu felé mentünk. Ráadásul egy jégeső közepébe kerültünk. Innen is láttuk az oroshi templomot, de el is mentünk oda. Most sikerült bejutni, egyszerű a belső tere. Mivel továbbra is gyűltek a felhők, ezért nm kempingeztünk. Rreshen volt az első város, itt az egyetlen hotelben szálltunk meg. A lengyel pár kapta a nászutas lakosztályt, ahol tv és fürdőszoba is volt. Mi a mosdós szobákban alhattunk, igaz a város főterén. Vacsorázni a közeli Ekskluziv pizzériában tudtunk, ahol sokan voltak, túlnyomórészt nők, férfiak nékül is. Igaz Rreshen színtiszta katolikus város. Másnap visszamentünk Peshkopiba. Sajnos az idő elromlott, de így is szép volt az út. Bulqiza után utat építenek, lassú volt a haladás. Másnap indultunk haza.
Zoológus utasomnak hála sokat tanultam Albánia élővilágáról, láttunk néhány ritka madarat: szirti foglyot, fehérkarmú vércsét. Jó volt elvonulni Albánia leginkább érintetlen tájaira.

2009 április 25 - május 2

Ez az utazás az új apartmankínálat feltérképezéséről szólt, így végigmentem a teljes tengerparton. Az országba való belépéskor örömmel láttam, hogy már nem kérnek semmilyen belépési díjat, sőt akár személyivel is bemehetnék, igaz az útlevelemet adtam oda mégis.
Először Velipojába vitt az utam, megnézni kínálatom legolcsóbb apartmanját, amelyet ugyanúgy Rozafának hívnak, mint egy hajó alakú éttermet nem messze, így aztán csak segítséggel után találtam meg. Utána Shengjinbe vitt az utam, itt sajnos még mindig épült az apartman amit kínálok, így nem sokat láttam belőle. Délutánra értünk Durresbe, ahol az egyik tengerparti szállodában szálltam meg 2 éjre. Másnap a Durres-Beach apartmanok megtekintése következett majd megnéztem az általam még nem ismert - a nyaralásoknál kínált - szállodákat is. Délután Divjaka volt a cél, ahol már 5 éve nem jártam. Szerencsére nem változott szinte semmit a táj, viszont belépési díj van a Nemzeti Parkba. Ismét láttam pelikánt, igaz messziről.
Másnap Vlora volt a cél, itt is apartmanokat néztem meg, majd a nyaralásoknál kínált Regina szállodában szálltam meg. Jó hely, a vacsora is finom volt, ajánlom mindenkinek. A másnapi program zsúfolt volt, Orikum faházak és apartmanok, Dhermi, faházak, Himara apartmanok. Szerencsére a Riviériai út nagyjából kész van, hamar eljutottam hát Sarandába, ahol a Hotel Kaoniában szálltam meg.

A másnap már a terepjárózásé volt, Borshig visszamentem, majd Fterre felé a hegyek között jutottam el Amantián keresztül Bënçába, ahol ismét barátaimnál aludhattam a friss hegyi levegőben, finom kecskehúst vacsorázva. Még az idő is jó volt. Hazafelé vettem az irányt, Erseka és Korça felé autóztam, a táj így, havas hegyekkel gyönyörű volt, az Ohridi tó csodálatos. A Macedón partnereimnek köszönhetően ingyen lakhattam a Riviéra hotelben Ohrid város tóparti sétányán. Hazafelé Szkopjében köszöntem meg az ajándékot, közben megnéztem a szép új Teréz anya házat is.

2009 június 20 - 28

Terepjárós utazás, végig a tengerparton. KÉt autóval és öt lengyellel utaztunk végig a tengerparton. Sajnos nagyon rossz volt az idő, gyakran és sokat esett, de azért volt strandidő is. Sajnos csak két új helyre jutottam el a túra során, a Kepi i Rodonit félszigetre ahol Szkanderbég kastélya is van, és a Szemáni strandra, Apollónián túl, ahol a tenger lassan visszafoglalja a partot. Ennek látható nyomait, a vízben maradt bunkereket épp akkor próbálták meg kihúzni a katonák a vízből.

Ebben az időszakban folyt a választási kampány, ami sokkal másabb mint nálunk: az utcákon sátrakban lehetett találkozni a pártok képviselőivel, csinos lányok osztogatták a szórólapokat, hangosbemondós buszok járták az utcákat, vagy éppen zászlós autókonvojok. Berisha mindenhol új utakat avatott, tömeggyűléseket, koncerteket tartottak, e plakátból kevesebb volt mint nálunk. Igaz ott 34 párt közül lehetett választani listás szavazással.

Legutóbbi utazásomról:

2010 október 24-28

Egy rövid üzleti utazás során végre kipróbálhattam a Nemzet Útját, azaz a Rreshen-Kalimash sztrádát. Jelenleg ez a leggyorsabb út Magyarországról Albániába, 14 óra alatt tettem meg a Budapest-Tirana távot, betartva a sebességkorlátozásokat.
A határ és Kukes között még csak félhidak vannak, a 4 sávos út gyakran szűkül a felére. Kukës és Kalimash között a régi úton kell tekeregni, de már készül az új, sok híddal. Kalimashtól Rreshenig teljesen kész a sztráda, az 5,8 km hoszú alagút mindkét járata is elkészült. A táj szép, hegyes, érdekes, hogy a sztráda mellett kullákat, magányos kis házakat is láthatunk, amelyekhez nem is vezet ösvényen kívül más. A sztrádának 3 lejárata van, Fannál földutakra vezet, Repsnek is van saját lejárata, ahogy Rreshennek is.
Onnan kétsávos út vezet Rubik érintésével Milotig, ahonnan egy rövid sztrádaszakasz kivételével a régi út visz Durresbe.
Kukesből a régi 6 óra helyett kb 2,5 óra alatt Tiranába lehet érni. És mindez ingyen.
Az utazás során jártunk Krujában is, ahol lezárták az bazárhoz vezető utat az autók elől, szépen lekövezték és egy modernebb bazársort alakítanak ki rajta. Emiatt a városháza előtti téren is kell a parkolásért fizetni.
Tirana nagyon változik, a főteret teljesen feltúrták, bár még van rajta forgalom, de a környéken megváltozott a forgalmi rend. Lassan elkészül a közeli ortodox székesegyház is, és már teljes magasságában áll a tér mögötti felhőkarcoló is. A Piramis viszont lepukkant, ami nem csoda, várhatóan lebontják és egy szép új parlamentet építenek a helyére. Tirana po ndryshon.

Bunkerbogár a tengerparton

 

Egy albán szamár, vagyis még csak csacsi.